Irodalmi Szemle, 1986

1986/10 - Duba Gyula: Vallomás a regényről II.

Nagybene Péter tudatában. Idegzetének, érzésvilágának és emberségének történelmi gyökérzete. S ha akarjuk, az emlékek szálai még mélyebbre nyúlnak. Még egyszer annyi időre kell visszavezetnünk a Nagybenék családfáját, és eljutunk az 1500-as évek elejéig, Valentinus Nagbene jobbágyig, aki a történelmi források tanúsága szerint már a Füzesnyék modelljéül szolgáló Garam menti községben élt. A regény Nagybene-őse, János, jobbágysorban született, a magyar nemzeti öntudat születését dajkáló reformkorban, hároméves volt, amikor a császári udvar elutasította a magyar nyelvű ügyintézés bevezetését és Pesten megalapították a nagy német színházat. Ennek az ősnek a kuruckor még szájhagyományként élő emlék lehetett, életét az évszázados jobbágyalázat jegyében élte, félelmei és engedelmessége, tűrése, úrtisztelete és a fensőbbséggel szembeni alázata a török hódoltság kegyetlenségeinek visszfényét is sugározza. Alig szabadul a jobbágysorból — 1848-ban —, a forradalmat követő nehéz évek múltán meghalt, 58. éves korában, 1867-ben, a kiegyezés évében. Fia, József, a földhöz való viszonya tekintetében már szabadon élt, de fiatalsága a Bach-korszakra esik. Eltiport szabadságeszmény és zűrzavaros kor a kerete férfivá érésének, felszabadult jobbágytelket örökölt, gazdálkodni tanul, tevékeny résztvevője a kiegyezés utáni nemzeti feltörekvésnek. Olvasott ember, sokrétűen érdeklődő, a maga módján kezdeményező, talpraesett és életrevaló. Öregkori vaksága megnyújtja életét, mintha csak azért, hogy Nagybene Péter számára esendően és csendesen, nagyritkán emlékezve, mégis tiszteletreméltóan képviselje a 19. századot. Az ő fia — András — már csak negyed telket örököl, mert négyen voltak testvérek, ezért szerző ember lett, föld és állat szaporító gazdája, ősi paraszthagyományok letéteményese. Gondolkodásában huszadik századi földművelő, de a múlt századi faluvalóság számára még élettörvény, kötelező formakultúra és erkölcs. Ű is tovább él, mint általában a Nagybenék, szélütés nyomorítja meg, így éli át a háborút. István fiát már a huszadik századi polgárosodás és technizálódás szelleme hatja át, a művi kultúra is megérinti, az ösztönös parasztmunka mellett szakmai ismeretek és tudományos elemek is helyet kapnak gazdálkodásában, ragaszkodik a gazdaléthez, de aláveti magát a szocialista eszmék nyomán kibontakozó új — szövetkezeti — létformának. Az Örvénylő idő az ő regénye, vele és általa újra visszaáll a Nagybenék sorsa, a korai halál. A régi parasztvilág vele hal. Fia, Péter tudatában pedig lányával — Ágnessel — befejeződik a történelmi idők mélyébe nyúló Nagybene-lét, kihal vele nevük, talán emlékük is.

Egyéni életükön, asszonyaik és utódaik korán túl, a faluközösség életének minden időben tevékeny részesei voltak, elöljárók és tisztségviselők. Faluvezetők, bírók, esküdtek, presbiterek, kurátorok és úrbéri vezetőségi tagok. Létük a kisebb faluvalóság és a nagyobb nemzetközösség életének szerves része volt. Ezért tükröződhet a rájuk emlékező és szellemükben élő Nagybene Péter világképében a közösségi létformát meghatározó, történelmi idő. A paraszti életforma-váltások mellett a nemzeti — állami — változások, életfeltétel-módosulások és sorskérdések, a közösségi humánum jellege és értékrendje is. A késői középkor népi együttélésének és katonai-hatalmi káoszának zűrzavarából kiváló nemzeti tudat igénye és a reformkori felvilágosodott gondolkodás, a szabadságvágy és a kiegyezés utáni magyarságtudat, a forradalom és az 1918-as államformaváltás és a belőle kihajtó kisebbségi létforma, majd a-háborús drámák és a szocialista nemzetiségi társadalmi lét. Katonaélet és bakatörténelem, világháborúk és határváltások, nyelvi előnyök és hátrányok, jogonbévüliség és -kívüliség: Kelet- Közép-Európa népi és nemzeti valósága országhatárok és kultúrák találkozási pontján, szociográfiai síkok metszővonalán. A regényidő nemcsak szerves része a történelemnek, s Nagybene tudata az egyetemes közösségi tudatnak, hanem azok gyűjtőlencséje — fókusza — is.

Pontosabban: az lehet, ha az író képes rá, hogy azzá formálja!

Előfeltétele azonban, hogy az író világképe — melyből a regény „lelke” születhet — tartalmazza a felvázolt történelmi idő hiteles érzékelését, egyéni s mégis helytálló értékelését. Első pillantásra hihetetlennek tűnik fel ily igény! Hiszen a változó korok változtató hatalma az említett — személyes és közösségi — valóságszeleteken kívül más területeken is érvényesült! A füzesnyéki táj múlt századi, szabályozatlan patakok hálózatával erezett és zöld rétekkel, bokros füzesekkel, meg nadrágszíj földecskék mozaikjával tarka arca ma nagy táblák színes foltjait és egyenes medrű patakok — csatornák — szabályos rendjét viseli. Ebből következik, hogy a mező életét meghatá