Irodalmi Szemle, 1986
1986/10 - Ardamica Ferenc: Görbe Tükör előtt
— Ferikém, nem ismertem meg a hangodat! — Szó, ami szó, régen tanítottál... Mindenesetre: legalább az abroncsosi pionírtáborban lezajló nyári közös fellépésünkre emlékezned kéne. Hogy lobogtatta hajunkat a szél! — Igen. És elvitte a hangodat. Azért nem emlékszem. Hogy őszinte legyek, a hadi- fogolytáborok inkább megmaradtak bennem. — Jó. Akkor elérkeztünk a lényeghez. Kérdezhetlek? — Nézd, öreg vagyok én már az ilyesmihez. Miért nem hívod föl inkább a lányokat? Hálásabb interjúalanyok, szívesebben csevegnek. — Hm ... Én és a lányok! . . . Különben a tavalyi Görbe Tükör miatt többen is megsértődtek. Gömörosztrapressburgi Szép Ilonka megkarmolt, Müezzin Katalin meg a minaretről felváltva szórja rám a szótárban nem lelhető válogatott török és csehszlovákiai magyar átkokat. Egyik sem hiszi el, hogy a Görbe Tükröt baráti kéz tartotta. Ezek után biztosan megérted ... — Értem. Most zaftos férfiátkok után vágyódsz! — Ligy van. És zaftos emlékek után. — Zaftja csak a húsnak van. Hús pedig a hadifogolytáborban alig volt... De kezdem az elején . .. Megyek a frontra. Vagon. Zsúfoltság. Egyre nő. Egy nő. Tenyeremben a melle. Hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik. Nyakamban rózsafüzér. Ima. Lelkiismeret. Furdalás. Takarítónő lánya még otthon. Bezárkózom. Agyba döntöm. Feleségem jön. Nem engedem be. Mégis megbocsájt. Vers. A csúnya lányhoz. Jó író nem válogat. Kunkorodó farok, kunkorodó noteszlapo,k. Front. Tűzharc. Marhacomb. Otthagyjuk a hajlatban. Csaszi jeszt? Jeszt! Stopperóra... Rájönnek. Elfognak: tábor. Jobbra kút, balra latrina. Középen marxista kör. Fórum. Két tetvészkedés között vita. Korzó: barakktól a latrináig. Barakk másik oldalán — ne lássák az őrök — Miska bácsi pipacsokat öntöz. Barakkon innen forró homok. Benn kosok, kecskebakok szaga. Szabad szerelemre vágyok. Nyári alkonyban izgatottan várom buja, tüzes szeretőm. Nem jön. Közel egy éve hiányzik életünkből a nő. Kusáty nádo. Az egyik őr hozzánk lép. Oh, szabad szerelem, jöjj már el! Aki hozzánk lépett, az erdő alá mutat. Barnásfehér foltok. Gazdátlanul legelésző tehenek. Tavaszi fogócska kezdődik. Szép, kerek farú üsző, ízlésemhez túlméretezett altest! Elválasztják a többitől. Antal Gyurka halálra rémül. .. „Én még tehénnel sohasem”.. .. Bajonett villan .. . Antal Gyurka megkönnyebbül. Még egy villanás... Tűz. A nagy kondér alatt. Marhanyelv. Marhaszag. Már nem bődülhet fel többet. Csajka. Elfogyott. Kár. Protekció! Egy versike a szakácsnak, egy a másodszakácsnak, a harmadik a mosogatónak. Kiehetem a leves sűrűjét. Napraforgómag, pohánka lepény, kenyérvég, sok-sok halfej. Harminc szíjütés! Kibírtam. Csalánbrigád. Legelő. Nő! Kecskét legeltet. Tudok-e még ölelni? Maholnap meg sem találom a pepasem. A kecske segít rajtam. Megmozdul. Felém fordítja hátulját. Terpesztett lábai között észreveszem pattanásig megfeszült tőgyét. Gondolkodás nélkül a tejet választom! — Kajás egy pasas voltál, Lajoskám! — Biza! Hát még a patkós baromfi! Hiába prédikáltak ellene. Kikezdte a gyomorsav a bendőmet, ha meg nem pakoltam lóhússal. Lóhúsra meg lósóskát ettem, nehogy skor- butot kapjak. Nem is kaptam. Csak tífuszt. Túléltem. Képesítést is szereztem. S^0' lenszkben — hóhányásból. Bumázskám van róla, hogy magasan kvalifikált nóhányó vagyok! — Tanultál még valamit? — Igen! Azt, hogy a bélgáz kék lánggal ég! Meg is írtam a „Mégsem nyugaton kél a nap” című regényemben! — Ismerem. Nagy siker volt. — Igen. Alig bírtam elviselni. Máig sem tértem igazán magamhoz ... A tulajdonképpeni sikerszéria már a hírhedt antológiabeli novellámmal, ,,A kis szeplős”-sel kezdődött. Fábry Zoltán úgy megdicsért, hogy attól koldultam. — Azóta sok minden változott. — Igazad van. (Csak a műveimet értékelő kritika nem!) Például a borjúhús ára. Akkor huszonötöt ért. Manapság Mlci, a kis szeplős sem menne el huszonöt koronáért. Egyszerűen nem lehetne ilyen szerény. Áremelést kellene produkálnia. Különben éhen halna. S akkor már nem lehetne a novella végén öngyilkos, s nem markolhatná meg erőtlen ujjakkal egyetlen díszét.
