Irodalmi Szemle, 1986

1986/10 - Kövesdi János: Amikor könnyed sólyom a szellem... (Részlet egy készülő regényből)

Mindegyiküknek volt valamilyen megjegyzése Kúdel kiszólásához. Macháöová kuncogva nevetett, ami átragadt az egész társaságra.

— Hogy elszomorítaná az embert — tartotta meg magának a végső szót Machá- Cová —, ha hagyná magát.

Ez a lenszőke, ötven felé járó asszony maga volt a magabiztosság. A csípős nyelvek szerint otthon is mindig az övé a végső szó, s ő szabja meg a „családi kultúrpolitikát”, mely aztán férje által — lévén férje számos fontos bizottság tagja — jelentős mértékben befolyásolja az általános művelődéspolitikát is.

Macháč rangjához méltó bölcsességgel ült, lapjaiba mélyedve. Jó ötvenes, komor tekintetű férfi volt. Napbarnította markáns arcának mély barázdái különösnek ható meg- békéltséggel őrizték a köztiszteletnek örvendő író sikereit, az emlékezetes nagy viták és ivászatok emlékét.

A többi teremben kis csoportok ültek.

— Nézd, milyen érdekes ez a kép — állította meg Kúdel Gecsét az egykori tánc- és zeneszalonba lépve, miután hangosan odaköszönt a szecessziós társalgóasztalnál Aranyfácánt iszogatóknak. — Ez itt a „tévével és filmmel együttműködők” társasága — fogta suttogóra a hangját. — Hallgasd csak egy kicsit őket. — Kúdel ismerte a társaságot, mert egy rövidebb mesét már tőle is elfogadott a televízió.

— Hogy mit érdemes írni? — mondta egy érces, magabiztos hang. — Világos, hogy forgatókönyvet. Vagy tévéjátékot. Most már minden évben megrendelnek két-három regényfeldolgozást. De eredetit írni a legjobban kifizetődő üzlet.

— Te már saját forgatókönyvet is írtál?

— Egyet. Épp most dolgoznak rajta.

— És A nevető ember tévéátírásáért mennyit is kaptál?

— Százhúszat.

— Már úgy érted, ezret?

— No ná.

— Gyönyörű.

— Amulsz, mi? Mit gondolsz, miből vette volna azt a nagy házat a Slavín alatt? — jegyezte meg egy szakállas férfi.

— Nem is tudtam, hogy már megvetted — remegett észrevehető irigységgel az előbbi hang.

— Májusban be is költöztünk.

— Ne mondd. És mennyit adtál érte?

— Hatszázötvenezret.

— Mennyit? Pedig én is gondoltam, hogy veszek valami vityillót.

Kúdel és Gecse továbbment.

— Ezeknek egyetlen témájuk van: a pénz. Egymást riogatják a kozmikus honoráriumokkal.

Mindhárom tévékészülék be volt kapcsolva. Kúdel ott ragadt a könyvtárszobában, ahol a második műsorban egy krimit adtak. Gecsének nem volt kedve tévét nézni. így kis idő múlva fölballagott a szobájába.

Noha mindig tág élettérre volt szüksége, most egyszerre túlságosan is tágasnak tűnt föl a szobája, valahogy úgy tetszett neki, hogy teljesen elvész az előzőnél kétszerte nagyobb térben. Délelőtt, miután áthordta ide a dolgait, a három magas, csúcsíves ablakon beömlő fény derűvel és melegséggel árasztotta el őt; kitárta az ablakokat, mélyet szippantott a fenyőillattal átitatott levegőből, s egy pillanatra az volt az érzése, hogy a „fény katedrálisába” lépett, ahogy az Északi szimfónia költője írta egyik versében, most viszont — egészen érthetetlenül — sivárnak és ridegnek érezte új lakosztályát.

Bekapcsolta a rádiót, hátha talál valamelyik állomáson valamilyen neki való vidám zenét: dzsesszt, mert néha ezt is szívesen hallgatta, persze legjobban a népdalt szerette, s többnyire akkor keresett vigaszt a zenében, ha túl fáradt volt, most tehát átadta magát a hangszerek játékos feleselgetésének. Ám csak kis ideig bírta hallgatni a klarinétok — számára most gúnyosnak tetsző — kacagását. Tovább keresett. De hiába futott végig a keresőgombbal a közép- és az ultrarövid hullámon (csak ez a kettő volt kincstári készülékén), sehol sem talált olyan zenét, amely megnyugtatta volna. Ellen