Irodalmi Szemle, 1986
1986/10 - Kövesdi János: Amikor könnyed sólyom a szellem... (Részlet egy készülő regényből)
ily kényszerszabadságra az inspiráció —, hogy az itt levő írók javarészt délelőtt dolgoznak a legnagyobb erőmegfeszítéssel, a kiadós reggelit senki sem vitathatja el tőlük. Bármit és bármilyet Írnak is, noha, idézi fel, amit egyik tanárától tud, Gorkij például azt vallotta, hogy éhesen jobb írni, mint jóllakottan, mert frisebben reagálnak az érzékszervek, fürgébben működik az agy. Ez bizonyára igaz is, a túlságosan teletömött has tunyaságra csábítja az írót. Ellenben abban is lehet némi igazság, hogy ha túl éhes az író, hangosan korogni kezd a gyomra, és ez idegesíti, hiszen közismert, hogy némely írók a légyzümmögést sem tűrik meg szobájukban munka közben; arról persze nem is beszélve, hogy a túlságosan éhes művész (lévén materialista művészekről szó) csak az ételre lesz képes gondolni. Amit ugye megbocsáthatunk neki. Vagyis talán mégiscsak ésszerűbb, ha az író elűzi magától az éhség farkasait, és miután jóllakott, sétálni megy. Mint fiatal írónk is. Sétál. Egyedül. A szó művészei — és alighanem a többi alkotó- művész is — legtöbbször egyedül sétálnak. Am nehogy azt gondolja valaki, hogy önzésből, vagy mert nem szeretik embertársaikat. Szeretik. Hiszen, ne feledjük — az emberről írnak az embernek. Továbbá azért is szeretniük kell az embert, mert az ember az olvasójuk, aki nélkül ők nem is létezhetnek. Hát kinek írnának akkor, ha könyveiket olvasatlanul a könyvtárakba zárnák? Még hogy ez nem önzés? — kérdezhetné valaki. Ahogy vesszük. Ez már mindenesetre filozófiai kérdés, ezért törjék rajta a filozófusok a fejüket. Az írók (Gecsének elhihetjük, a fiatal írók még tudnak őszinték lenni) azért kedvelik inkább a magányos sétákat, mert gondolkodhatnak közben (az igazi író egyik létformája az elmélkedés), alkotnak, fejben vázlatokat készítenek, megcsinálják éppen születő művük első fogalmazványát, melyet azután sietve papírra vetnek, újra átírják, átformálják, amit az utóbbi napokban — esetleg órákban — írtak, átalakítják némely hősük jellemét (lehet, külső hatásra, lehet, belső indítékból), vagy éppenséggel áthúzzák gondolatban (majd valóságosan is), és a szemétkosárba dobják, amit legutóbb írtak, mert egy egészen más, egy sokkal jobb (de meglehet, rosszabb) változat (környezet, helyzet, jellem) született séta közben koponyacsontjuk alatt. Képzeletben Gecse is dolgozik, rajzolgatja tervezett regénye körvonalait, tér- és időtávlatain mereng, megpróbálja tisztázni magában, hogy mit is akar voltaképpen elmondani benne, egy-egy kép, egy-egy jelenet vizuálisan is felmerül előtte az ösvényen, a fák között, a tisztásokon, amerre éppen jár, ahová éppen tekint, szimultán sakkcsatákat vív felvonuló figuráival a különböző helyszíneken lebegő sakktáblákon, amelyek — bárhol van is fizikai valóságában — lépten-nyomon megjelennek előtte, míg csak elcsigázott agyát szárnyai alá nem öleli az álom védangyala. Csak műve stílusával nem foglalkozik, meggyőződése, hogy a stílust nem lehet előre kitalálni, megtervezni, azt majd maga az anyag teremti meg. A stílus lesz alkotásának a lelke, mely tulajdonképpen az ő művészi bensője, melyet — hiszen azért isten — ő lehel bele a regényébe, hogy a saját képére teremtett figurák megmozduljanak, életre keljenek; a stílus az a megismételhetetlen, egyedül való hatalom, titok, melyet ő senkitől sem tanulhat el, és melyet tőle sem leshet és vehet el senki. A stílus az ő egyéniségének a lényege, a lelkében fogam- zott kecses, könnyed röptű madár, sajátságos kézjegye, mely a gondolat által lesz láthatóvá a papíron, s amely az anyagba vésve marad fenn az időnek. Az anyag — legyen az kő, fa, hang, agyag vagy szó — a művész leghűségesebb társa, minthogy képes a ragaszkodásra, sőt az azonosulásra is, és végső soron egy vele, mert hiszen egyazon lélek lakozik bennük. Gecse és Kúdel séta után végigjárták a szalonokat. A játékteremben már együtt ült a römiparti. Most Macháč, Javorová, Noha és Spišák ült a zöld asztalnál, a terem bal sarkában. — No mi van, kutyapecérek? — rikácsolta rekedtes hangján csúfondárosan Machá- cová, aki Javorovának kibicelt. — Ezek folyton a kutyák körül sündörögnek, ahelyett, hogy lányok után néznének. — És vannak itt valahol lányok? — fricskázta meg Kúdel. — Hát mi nem vagyunk neked lányok, te susogó nyárfa? Vigyázz, mert kitépem azt a finom nyelvedet!
