Irodalmi Szemle, 1986

1986/10 - Kövesdi János: Amikor könnyed sólyom a szellem... (Részlet egy készülő regényből)

mai bírnak fölötte. És ő, miután megsejtette, milyen alkat is voltaképpen Milada, eltökélte, hogy kerülni fogja, és „legyőzi magában a démonokat”. Ez ideig nem fenyegette különösebb veszély, ám most érezte, sőt kezdett megbizonyosodni felőle, hogy a veszedelem nagyobb, mint hitte. Még mindig ott állt a lefolyócsőnél, mintha oda cövekelték volna, s enyhe didergés villanyozott végig a testén.

Negyedórája sincs, hogy Gecse reggelizett. Prágai sonkát vékonyra szeletelve, egy kocka vajjal, amihez ma friss, ropogós kiflit kaptak. Kivételesen egy késhegynyi kaviár is volt. Utána csipketeát ivott. És most jól érzi magát. Jó a közérzete. Nem mindegy tehát, hogy éhes-e az ember, vagy jóllakott. Amikor felébredt, borongós hangulat nyomasztotta, és nyűgös volt, míg csak el nem érkezett a reggeli ideje. Akkor már mozdult benne valami. Aztán megreggelizett. Pompásan. Mert az sem egészen mindegy, mit eszik az ember. Más a hangulata, ha csak egy kevés híg tejeskávét kap száraz kenyérrel, és más, ha a hidegtálon, amit reggel nyolckor eléje tesznek, mondjuk, ilyesféle ínyencségek állnak: főtt sertésmáj gusztusos szeletekre vágva, pár karéj debreceni, néhány karika gyulai kolbász és kemény tojás. Lehet mellette persze egy szeletke juhsajt vagy ostyepka, mindez természetesen friss paradicsommal, egy levélnyi zöld salátával és egy-két darabka zöldpaprikával körítve. És mindennek tetejébe indiai tea kevéske mézzel. Utána pedig egy kiadós séta. Mert a nagy tudású és tapasztalt Iro- dalomteoretikusok nem „javallják” teli gyomorral íróasztalhoz ülni. Szükség van rá, hogy egy kicsit lerázódjék az étel. A teli gyomor állítólag megöli a gondolatokat, és kiváltképp nagy ellensége a forradalmi gondolatoknak. Jóllakni persze — kell. Ebben egy véleményen vannak a szépírókkal. Az Imént elképzelt hidegtálakat — gondolta Gecse — már csak azért sem utasíthatnánk el, hogy eleget tehessünk „a helyes táplálkozás alapelveinek”, melyeket egy ősrégi szólás így summázott: Reggelizz, mint a király, ebédelj, mint a nemes, s vacsorázz, mint a koldus. Ugyanis, ha a szó művészei e szerint az alapelv szerint táplálkoznának, nem volna annyi gyomorbajos író és — kritikus (és nem születne annyi mérges, rosszmájú kritika); hozzá kell tenni, hogy a kritikusokkal nem olyan egyszerű a dolog, mert a gyomorbajon kívül májbetegség is gyötri őket. Miért beszélünk ily hosszadalmasan az ételekről meg az étkezés hogyanjáról? Mert némely olvasó — még ma is! — azt képzeli, hogy az írók ambróziával élnek, mint egykor a görög istenek. Tény, hogy „az író bizonyos értelemben isten”, de amint említettük — technokrata korunk kifejezésével —, karosszériája és motorja nagyon is emberi, ilyképpen csak emberi „üzemanyaggal” működtethető! (Bár vannak olyan értesüléseink, hogy már dolgoznak az ambróziatabletták kifejlesztésén, melyeket persze egyelőre csak földi istenségek kaphatnak majd.)

És még másvalamiért is fontos — fűzte tovább gasztronómiai gondolatait Gecse —, hogy az író úgy reggelizzen, mint a király. Mert a szocialista író „civilben” (vagy emberi, állampolgári mivoltában) bérelszámoló, banktisztviselő, törvényszéki bíró, tanító, pártmunkás, fűtő, lapszerkesztő, sportíró, takarítónő, aktív katonatiszt, zsoké, szakácsnő, minisztériumi osztályvezető, mozigépkezelő és így tovább. (Amint látjuk, a társadalom minden rétegébe befurakodott.) És művészi alkotómunkára vajmi kevés ideje és energiája marad, kivéve a „szabadúszó művészt”. És ha egyszer alkotószabadságot kap, és bejut az alkotóházba, mi sem természetesebb, mint hogy végre alkotni szeretne. Valami olyat, amin nincs rajta a „harmadik műszak” verejtékszaga. Háborítatlan, nyugodt légkörben, igazi írásművészhez méltóan. De azért az alkotószabadság végéig be is szeretné fejezni művét, mivelhogy az a hétköznapok őrlőmalmában befejezetlenül maradna, vagy legalábbis — a napi hajszában — elhamarkodott lenne a befejezése. Tehát dolgozni akar, minél többet. Dolgozik is. Napi nyolc-tíz órát ír, mert ki akarja aknázni lehetőségét. Serény, akár a méhecske. Korán kel. Fél hat-hat tájban már íróasztalánál ül. És nyolcig bizony megéhezik. Gecse — pedig még nem is szenved igazán, csak gyötrődik, az igazi szenvedést a tényleges vajúdás hozza majd meg — hat órakor már olyan éhes, hogy még a szöget is megenné, ezért inkább hazaküldte feleségével szöges sportcipőjét s magyar téliszalámit vett magának. Ügy hogy ő voltaképpen többnyire kétszer reggelizik. De mentségére szolgáljon, hogy más fiatal írók is ugyanezt teszik. (És ha tekintetbe vesszük — gondolt Gecse azokra a kollégiára, akiket nem ítélt