Irodalmi Szemle, 1986

1986/10 - Kövesdi János: Amikor könnyed sólyom a szellem... (Részlet egy készülő regényből)

jött az igazi vereség, melyet a közönségtől kaptak. A nézők kórusban kiabálták be a pályára: „Se írni, se futballozni?!” Ezt a kérdést most Holíknak is fel lehetne tenni, kissé módosítva. Mondjuk így: „Se írni, se fát ültetni?” Ugyanis a költő nemcsak hogy túl közel ültette egymáshoz a gesztenyecsemetéket, hanem még kettesével is, mint a krumplit. (De ezt talán elnézhetjük neki, mert nem városban, hanem egy hegyi tanyán született, és az apja „csak” erdész.)

Gecse visszafelé ballag a Borostyán úton. Szájában rossz ízű nyál gyülemlett fel. Sercint egyet, és meggyorsítja lépteit. Nem tudja, hová siet. Valamiért ingerült lett, és ráadásul egy ismerősnek tűnő versritmus kezd benne lüktetni, ami még jobban fokozza felajzottságát; sehogy sem bír rájönni, miféle vershez tartozik a ritmus. Találkozik egy magányosan sétáló kollégával (az írók többsége már az íróasztalánál ül; kattognak az írógépek, percegnek a tollak), és előre köszön neki. Mindenkinek előre köszön, ez a szokása. Ám miután elhalad mellette az illető, enyhe megalázottságot, szégyenfélét érez. Miért kell neki folyton előre köszönnie! Végképp nem érti. Persze, a fene alázatosság, amit családi örökségül kapott. Amikor a kastély elé ér, a kinti kapunál megpillantja Miladát, amint leszbikus barátnőjével éppen belép a kapun. Alighanem a faluból jönnek. Milada odaint neki. Gecse visszainteget, és eltűnik a ház bejáratában. Bezárkózik a szobájába, és a regényére gondol. Nincs türelme ismét felvenni a parkban elejtett láthatatlan fonalakat. Szeretne megnyugodni. Ám az imént jelentkezett egyszerű kis ritmus még jobban felerősödött benne. Számtalanszor éledtek már fülében hasonló ritmusok, amelyek végül verssé lettek. Mert mindig a ritmus fogamzik meg benne elsőnek. Kezdetben üresen zakatol, mint a nyomdagép közvetlenül nyomás előtt, s csak később dobja ki belőle a szavakat, fél metaforákat, majd egész képeket és a kész költeményt, ahogyan a nyomdagép is először üres papírlapokat vet ki, majd halványan megfestett lapok jönnek, s csak azután jelennek meg rajtuk a szöveg- és képtöredékek, amelyek minden fordulatnál egyre teljesebbek és élesebbek, míg végül kipottyan a kész hírlap vagy könyv, mely már kézbe vehető és olvasható. Idegesítette a tolakodó versritmus, mert önkéntelenül is az volt az érzése, hogy csak afféle meddő verklizés ez az ereiben, meg aztán nem is szándékozott most verset írni, úgyhogy egészen felkészületlenül érte őt. Neki most prózaritmus kell. Ezt a hívatlan versembriót könyörtelenül ki kell vetnie magából, mielőtt még kifejlődne a feje, és megformálódnának a végtagjai. Nem vesz tudomást róla, határozta el. Olvasni fog, s akkor talán helyreáll a viszonylagos egyensúlya. Ám a belső hangokat nem lehet elfojtani magunkban, csak elnyomni, elűzni lehet. De azt is csak bizonyos időre, mert később újra visszatérnek. Gecse kitárja a szekrényajtót, és felnyúl a polcra, de keze megáll a levegőben. Nem tudja, melyik könyvet emelje le, kis ideig habozik. Most valamilyen könnyed olvasmány kellene, valami, ami messzire ragadná szellemét, a hegyek közé, a tengerpartokra, hogy lerázzon magáról minden nyűgöt, s megtisztuljon. A Vándorünnep mégiscsak jó lesz. Valami felemelőre, valami fennköltre van most szüksége, hogy elfojtsa magában a haragot, a bősz ironikus hangulatokat, hogy elfelejtsen mindent, ami az imént annyira felingerelte. Lélekben fel kell ismét emelkednie, meg kell tisztulnia. Igen. Párizs csendes kis sikátoraiban fog időzni.

Gecsét lenyűgözte kedvenc írója, gyönyörűséggel merült el a fél évszázaddal vissza- pergett időben, megmártózva egy letűnt világ romantikájában, a számára kissé idegen nosztalgiában, melyet a párbeszédek utánozhatatlan művésze ébresztett benne. Jóllehet megpróbált egészen belefeledkezni olvasmányába, már ebéd előtt letétette vele a könyvet a tolakodó ritmus, és arra kényszerítette, hogy idegesen föl-alá járjon szobájában, s hogy a ritmus eredete után kutasson. Dél felé már a szobájából is kiűzte, s végighajszolta az alsó traktus recsegő-pattogó folyosóján, majd a játéktermen, a zongoraszobán és a szalonokon. S közben a lüktetés felerősödött, s olyan vadul kopogott a dobhártyáján, hogy úgy rémlett neki: valamilyen versenyló vágtat körbe-körbe a fejében. Roppant egyszerű volt a ritmus, és nagyon ismerősen nyargalászott benne, csak sehogyan sem bírta kitalálni, mi ébresztette fel. Már a szalonokban sem volt maradása. Elindult hát, hogy kimegy a parkba, s ebéd előtt kiszellőzteti egy kicsit a fejét. Amint lefelé ereszkedett a szűk falépcsőn, mely minden lépésénél megroppant, ijedten döb