Irodalmi Szemle, 1986

1986/10 - Kövesdi János: Amikor könnyed sólyom a szellem... (Részlet egy készülő regényből)

a hajlott hátú gépírólányoknak. így ők minden hónapban dupla fizetést kapnak, és minthogy egész évben serényen ténykedtek, a következő év elején — jutalomképpen — a huszonötödik fizetést is megkapják. Megérdemlik? Ezt bízzuk a főszerkesztőikre ... Bizonyos viszont, hogy ők a „vérbeli, a korkövetelményeknek megfelelő” újságírók. Ilyen értelemben a mi Gecsénk nem nevezhető éppen „korszerű” vagy „vérbeli” újságírónak. Szerencséjére, vagy szerencsétlenségére? Nehéz eldönteni. Ű maga sze­rencsétlenségnek érzi, mert ő az a fajta tollforgató, akiben társbérletben lakik az újság­író a szépíróval. Gecse néha órák hosszat is kószál az alkotóház parkerdejében, arca ilyenkor átszel­lemült, szeme a messzeségbe néz. Szüntelenül töpreng, gyötrődik — „fejben ír”. Néha azon kapja magát, hogy homloka forró. Halántékán vékony erecskékben fut alá a verí­ték. Ez a teremtés vize, melyet a vajúdás l'áza fakaszt. Ilyenkor gondolatban egészen máshol jár, mint ahol a lába lépked. Néha azért megragadja valami a figyelmét a köz­vetlen környezetéből is, és visszazökkenti a valóságba. Most is ez történt vele a Holík- allé elején. Elengedte a láthatatlan fonalakat, melyek majdani regényfiguráinak sor­sával kötötték össze, és elmosolyodott. Min mosolygott? Az emberi, pontosabban az írói hiúságon. (Mert az írók is hiúk olykor, de még irigyek és féltékenyek is. Egymás sikereire, például. A feleségükre vagy a szeretőjükre hiába is féltékenykednének, azok úgyis megcsalják őket, míg ők a halhatatlanságukon dolgoznak.) Egyszóval azon mo­solygott, hogy némely írók miképpen igyekeznek biztosítani halhatatlanságukat. Itt van például Holík, egy negyvenen túli botcsinálta költő. Az alkotóház parkerdejében minden író elültet egy fát, abban a titkos reményben, hogy ha művük nem, az elültetett fa talán megőrzi nevüket az utókornak. Névtáblák persze nem függenek a fákon, de olyas­mi már előfordult, hogy az egyik drámaíró (a nevét nem említhetjük itt) a legnagyobb titokban egy sárgaréz táblát ásott el ültetéskor hársfája tövébe, ezzel a felirattal: „Ültette X. Y. drámaíró, Az örök utas című nagy sikerű színjáték szerzője, 1970. április 20-án.” A réztábla azonban előkerült még az illető halála előtt, pontosabban már más­nap ... X. Y. az említett cselekedet másnapjának hajnalán gombázni ment a drótkerí­tésen túlra, az erdőbe. Szívesen és gyakran hódolt a tömény szesznek, s most is vitjt magával fél liter Wyborova vodkát. Ezt lassanként elszopogatta, és egy tölgyfa tövében elszenderült. Miután uzsonnára sem tért vissza, a gondnok telefonált a fővárosba a szö­vetség főtitkárának, elmondta, mi történt, és megkérdezte, most mit tegyen. „Azonnal a keresésére indulni! — kapta meg a parancsot. — Micsoda veszteség lenne a nemzet számára, ha egy ilyen írót halálra döfnének a vaddisznók!” Elengedték a pórázon tartott Siriust, a ház idomított farkaskutyáját. Az orrához nyomkodták X. Y. sálját, hogy szimatot vegyen, majd a sálat a nyakába kötötték, és utasították: „Keress!” És Sirius, orrát a földre tapasztva, elindult, mint a szélvész. A gondnok, aki vezette, alig bírt vele. Néhány másodperc múlva „lecövekelt” a frissen ültetett hársfánál, és tempó­san kaparni kezdett. A körülállóknak elakadt a lélegzetük. Azt várták, mindjárt előci- bálja X. Y. nadrágját vagy sapkáját, de nem. Egy réztáblát ásott ki a földből, s pofájába fogva odanyújtotta a gondnoknak. A gondnok álmélkodva olvasta fel a rajta álló szöve­get. Az írótársak dermedten hallgatták. X. Y.-t Sirius nem találta meg, de ő estére hazatért magától is. Elképedt, amikor a réztáblát megpillantotta asztalán az ebédlőben. Arca céklavörös lett, és egész este nem szólt senkihez. Holík is ilyen céllal ültetett fát. Ám ő egészen biztos akart lenni a dolgában: egy egész fasort ültetett. (Ki tudja, meddig él még, a költők általában rövid életűek, hamar elégnek a nagy lobogásban, meg aztán az sem biztos, hogy még alkot valamit, hiszen már nem is emlékszik, mikor írt utoljára verset.) A gesztenyecsemeték már majdnem térdig érnek. Gecse nézegeti őket, gyönyörködik bennük. Elsétál a fácskák sora mel­lett, aztán visszajön, majd megint megfordul. Valami nem stimmel a jövendő allé körül. Furcsának találja. Mosolyog, mosolyog, majd feltör belőle a nevetés. Eszébe jut egy emlékezetes szombat délután. Az újságírók futballcsapata a kelet-szlovákiai Királyhel- mecen játszott. Ellenfelük a ligacsapatok magyar focistáiból rögtönzött együttes volt, mely úgy játszott velük a zöld gyepen, mint macska az egérrel. A nem mindennapi vereséget tréfával ütötték el, elvégre ők nem profi focisták, hanem újságírók. De aztán

Next

/
Oldalképek
Tartalom