Irodalmi Szemle, 1986
1986/9 - KRITIKA - Dusza István: (Mostoha)gyermekszínház I.
a színházakban. A kutatásból kitűnik, hogy Szlovákiában a gyermekek 15,9 százaléka nem jár színházba, 65,6 százaléka csak egyszer évente, és csak 18,5 százaléka lát havonta színházi előadást. Marián Lucky a gyermek színházi aktivitását vizsgálva három dolgot tart fontosnak: 1. a nézői érzékelést és figyelmet, 2. az érzelmi élményt és az előadással szemben kialakított viszonyt, 3. a gyermek érdeklődését a dramatikus művészet iránt. A két példa is bizonyítja, hogy bár az alkotói gyakorlat és a színházi előadással „megcélzott” gyermeknéző különböző korcsoportokhoz tartozik, a művészi produkció minősége éppen az előbbiekben felsorolt gyakorlati tapasztalatokra támaszkodva, nem lehet alsóbbrendű. Mindkét szakember véleményéből kibontható, hogy míg a 3—7 évesek számára meghatározó élményt csak az érzelmi impulzusok (látvány, érzelmi viszonyok, emberi kapcsolatok, extrém tulajdonságok) jelentenek, addig a 8—15 évesek már kriti- cizmusukból eredően képesek differenciálni és analizálni. Innen vizsgálva a Matesz előadásait és a csehszlovákiai magyar drámaírók gyermekeknek írt alkotásait elsősorban a vulgarizálás az, ami szembeötlik. Ez egyformán érvényes a rendezésre, a színészi játékra, a mesejátékok dramaturgiai szerkezetére, az egyes hősökre, a képzőművészeti megoldásokra. Végül is mindez természetes, hiszen a működési feltételek [nem kizárólagosan gyermekszínház, tájolás, heterogén közönség) ezt diktálják. Csakhogy ez a diktátum az illetékes alkotók engedékenysége nélkül aligha érvényesülne ilyen elementáris erővel. Bizonyos értelemben ártó és személyiséget sértő is volna, ha valamiféle rangsort kierőszakolva „jobb” vagy „rosszabb” kategóriákba gyömöszölve szólnék a bevezetőmben felsorolt mesejátékokról. Hibája mindegyiknek volt és van. Különbözni mindenekelőtt abban különböznek, amit a meséből mint szuverén irodalmi műfajból a dramaturgiai szerkesztés, kidolgozás során felhasználtak. Ebben a dolgozatban elsősorban azt a szemléletet kifogásolom, amellyel ezeket a rosszul és rosszabbul sikeredett gyermekdarabokat színpadra állították. Van-e tehát gyermekszínházi esztétika? Sietve megállapítom, hogy csak színházesztétika van. Ami ezt „gyermekszínházivá” változtatja, az már lényegét tekintve nem is az esztétika kategória-rendszerébe tartozik. Mindenekelőtt a színházi alkotómunka során figyelembe vett pedagógiai, pszichológiai, szociológiai aspektusok a színházművészettel együtt adják a „gyermekszínházi esztétika” kritériumait. A pedagógiai kérdéskört elsősorban a dramatikus művészet nevelésben való mindenkori felhasználása jelenti. A szociológiai szempontokat akkor érvényesíthetik az alkotók, amikor a társadalomba való beilleszkedésről, a világ és a természet humanizálásáról gondolkodnak. A pszichológia egész sor dolgot kényszerít a színházi alkotóművészre, há a gyermekeknek akar játszani. Elsősorban a szó, a zene, a látvány, a mozgás, vagyis a színházi előadás szintetikus alkotásként való szemlélését. Nem kevésbé az érzéki hatást, hiszen csak általa képes befolyásolni a gyermeket. Ugyanakkor nem feledkezhet meg a színház filozófiai alapvetéséről, amely a gyermekszínház esetében az ethosz, az etikai rendszer, amit egy-egy előadásnak óhatatlanul is sugalmaznia kell. Egyre gyakrabban emlegetjük az „értékek devalválódását”. Éppen' az „örök emberi értékek”, amelyek az ethosz lényegét adják, jelenhetnek meg legmarkánsabban a gyermekszínházi előadásokban. Ehhez elsősorban tisztázott dramaturgia, világos és egyértelmű rendezés, nem kevésbé pontosan és érthetően megírt drámai alapanyag kell. Ezek nélkül nem születhet esztétikai értéket hordozó gyermekszínházi előadás. Itt nincs helye matematikai okoskodásnak arról, mit hagyhatnak ki, mit lehet mellőzni, mit szabad még nélkülözni. A hiányokat a gyermekszínházban a gyermek szenvedi el.
