Irodalmi Szemle, 1986

1986/9 - KRITIKA - Dusza István: (Mostoha)gyermekszínház I.

nem mentesíti a színházat a gyermekszínházi feladatok felvállalásakor meghatározóan fontos esztétikai, lélektani és pedagógiai kötöttségek alól.

Szabad e a gyermeknézővel kísérletezni?

A kérdés meredekségét az eddigiekben leírtakkal igyekszem indokolni. Mind a nemzetközi gyermekszínházi törekvések, mind a Csehszlovákiában kiemelkedő színvonalon dolgozó, így a világban is elismert gyermekeknek játszó társulatok egy részét ismerve válaszolhatok is a kérdésre: Nem! Csakhogy ez aligha kellően megalapozott okfejtés, csupán kategorikus kizárása mindannak, amit a Matesz színpadán az elmúlt egy évtized gyermeknézője láthatott. Méltánytalanságok elkerülése végett fontos megjegyezni: a csehszlovákiai magyar gyermekdarabok előadásaira gondolok. A dolog akkor látszik veszélyesnek, ha néhány tényt sorba veszek. A csehszlovákiai magyar gyermekek többnyire a Matesz nekik szánt előadásait látják (ebben az esetben figyelmen kívül hagyom a televízió közvetítéseit). Korukra való tekintet nélkül ugyanarra a mesejátékra „vezénylik” ki az óvodásokat, mint a kamaszokat. A nézőtereken ülve végletekkel találja szembe magát a színész: az egyik iskola „agyonfegyelmezi”, a másik „nagyon is felszabadítja” a gyermekeket. Színházlátogatásra való felkészítéssel igencsak kevés iskolában foglalkoznak. Manapság az ilyesmire sem ideje, sem energiája nincs a pedagógusnak.

Ezen a ponton válik igazán érthetővé, pedagógiailag, pszichológiailag és esztétikailag is indokolttá a tájainkon is ismert magyarországi Levente Péter (egyébként 1980 óta ASSITEJ-tag) véleménye: Még mielőtt bármit is kezdene a színpadon, megnézi Hol? Kinek? Mit? Miért? és Hogyan? akar játszani. Ebből is nyilvánvaló, hogy az általa és Döbrentei Ildikó író által megteremtett „családi színházat”, amely a budapesti Mikroszkóp Színpadon látható, kizárólag a 3—7 éveseknek és szüleiknek játsszák. Ugyanakkor az óvodásoknak és a kisiskolásoknak a szülőktől függetlenül is tartanak előadásokat. Minden eddig megfogalmazott tapasztalatát és színházesztétikai elvét a gyermekszínházi gyakorlat alapján fogalmazta meg: ,.Minden egyes alkotásunk üzenetet hordoz, minden egyes találkozásunk ünnep; korosztályi sajátosságoknak megjelelő intenzitással, tartalmi, formai szempontból egyaránt. Célunk: megismertetni velük a színház mechanizmusát, meghatározó szerepét az ember életében — kommunikációs formában; gazdagítani a gyermek bontakozó személyiségét, feliemét; segítünk tisztázni embertársaihoz való viszonyát; a természettel való egyszerű, egyben heroikus kapcsolatát; s igényt teremtünk benne társadalmi környezetének felmérésére, önálló vélemény kialakítására, a gondolkodás, döntés, cselekvés hármas egységének sorrendbeli felismerésére, végül a beilleszkedésre. Műveink csak napjaink valóságából születhetnek, abból elrugaszkodva kalandozhatunk a költészet szárnyán. Majd a csodákból, mesékből életre kelt tárgyakból, tárgyakká vált élőlényekből, jónak látszó gonoszból, gonosznak kikiáltott szerencsétlenből, társsá szelídülő ellenségből önmagunkra ismerünk, a szomszédunkra, kertünkre, házunkra, országunkra és a világra. Ekkor repülünk vissza a valóságba; a katarzis élményében összekovácsolódott emberek szétszélednek, de a találkozás adta erőt, fényt, nevetést, könnyeket, gondolatokat ki-ki önmagában hordozza tovább és sugározza ki környezetére ...”

Lám, ilyen egyszerű annak, aki társaival együtt színházi műfajt teremtett. Kétségtelen, hogy ez a művészi-alkotói törekvés nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a nagyobb gyermek szuverén egyéniségként, befogadásra és ítéletmondásra is készen járjon színházba. Minden sejthetően megfogalmazódó ellenvetést megelőzően szeretném leszögezni: a Matesz ezek után sem kísérletezhet.

Marián Lucký, a trnavai Gyermek- és Ifjúsági Színház pszichológusa a Diéta a dramatické umenie (A gyermek és a dramatikus művészet) című tanulmányában elsősorban a munkahelyén végzett kutatás eredményére támaszkodva fogalmazta meg véleményét. Ez annál inkább érdekes, mivel a trnavai színház eleve nem „általában a gyermekeknek” játszik, hanem igen jól felismerhetően megcélozza a nézők egyes korcsoportjait. Lucký a gyermekszínházba járó nézőt úgy is vizsgálja, mint mozilátogatót. Izgalmas megközelítés ez, hiszen a film a mozihálózat kiépítettsége folytán (a tévé közvetítésével még inkább) több gyermekre hat, mint a ritka gyermekelőadások