Irodalmi Szemle, 1986
1986/9 - KRITIKA - Dusza István: (Mostoha)gyermekszínház I.
(MOST OH A) GYERMEKSZÍN HÁZ I. Dusza István Elgondolkodtató, s egyben témaválasztásomat indokló statisztikával kezdem dolgozatomat. Az eltelt mintegy másfél évtizedben a Magyar Területi Színházban bemutatott 17 csehszlovákiai magyar dráma közül 7 a gyermekeknek és az ifjúsági korosztálynak íródott. Tehát a csehszlovákiai magyar írók műhelyében született és színpadra került eredeti drámák majdnem fele a gyermekeknek készült. Talán feltűnik, hogy tizenhétnek nem hét a fele, azonban mindjárt másképpen tekintünk a dologra, ha tudatosítjuk, hogy a felnőtt közönség számára létrehozott előadások közül kettő felújítás volt, vagyis egyszer már színpadra vitt drámát mutatott be a Matesz. Ezt a statisztikát teljessé téve sorolom fel a hét gyermekdarabot: Gál Sándor: A szürke ló; Siposs Ernő: Utazás az Jdómlóra; Batta György: Töklámpás; Gágyor Péter: Szélkötö Kalamona; Gyüre Lajos: A becsületes molnárlegény; Kmeczkó Mihály: Harc a kutyajejüekkel; Finta László: A lusta királyság. Van tehát oka mindannak, amit a gyermekszínházról és ezen belül a csehszlovákiai magyar drámaírás igen jelentős részéről fontosnak tartok elmondani. Elöljáróban bátorkodom megjegyezni: má^már hajlok arra a megállapításra, hogy a határozottabb és magasabbrendű esztétikai mércék alatti drámaírásunk művelői valamifajta. könnyebb ellenállást vélve, a kétségtelenül érezhető konjunktúrától hajtva fordulnak a mesejáték felé. A történelmi és a társadalmi közegről A prágai Divadelní ústav (Színházi intézet) 1980-ban Divadlo pro déti v Československu (Gyermekszínház Csehszlovákiában) című kiadványában A z mnohá jiných scén (Sok más színpadról) című fejezetben közöl egy képet a Matesz egyik gyermekelőadásából. Sár- mándi Pál Peti kalandjai című mesejátékát a színház 1974-ben mutatta be. Területi színház lévén, ami egyben a művészeti, a dramaturgiai munkát és az üzemeltetési feltételeket is meghatározza, minden évadban bemutat egy-egy mesejátékot. Az előadások minden különösebb korosztályi meghatározás nélkül, általában szólnak a gyermekekhez, így nem véletlen, hogy az egyes tájelőadásokon sem a színpadi cselekmény, sem a rendezői és színészi alapkoncepció nem találkozik a közönséggel. Alapjában véve nem kellene ezen megbotránkozni, hiszen a világban a mai napig folyik a vita a gyermekszínház lényegéről, gyakorlatáról és elméleti (lélektani, szociológiai, pedagógiai, esztétikai) alapvetéséről. Adhatna felmentést az is, hogy a gyermekszínházak történetét vizsgálva nem találunk minden tekintetben alapos és átfogó lélektani, nevelési és színházesztétikai rendszert. Századunkban alakult ki és vált társadalmilag is érezhetővé — elsősorban a zeneművészet és -pedagógia fejlődése, a képzőművészetben a gyermek alkotókészségének alaposabb vizsgálata után —, hogy az egyes művészeti ágakat szintetizáló, ráadásul az emberiség kulturális, történelmi és bölcseleti örökségét sűríteni képes színház- és drámaművészet milyen fontos szerepet tölthet be a nevelésben. Ennek felismerése azonban visszanyúlik a XVII. századba, amikor johannes Amos Comenius ismert pedagógiai rendszerében teret adott a drámajátszásnak is. Nem véletlen, hogy a korabeli Magyar- ország területén éppen az iskolai színjátszás volt a legfejlettebb. Innen és más történelmi tények felől szemlélve érthető az a vita, amely arról folyik, vajon a gyermekek által játszott színjáték mennyiben része a gyermekszínház esztétikai rendszerének. Bár