Irodalmi Szemle, 1986

1986/9 - FÓRUM - Vass Gyula: Az irodalom lombikbébije

AZ IRODALOM LOMBIKBÉBIJE Ha valamely irodalmi irányzat színrelépé­sének idejét, módját kell behatárolni, vi­szonylag könnyű a dolga az irodalombú­várnak, de akár a laikusnak is. Irodalom­történeti munkák, lexikonok segítségével gyakorlatilag pontosan elhelyezhető az időben a romantikus vagy a realista re­gény, a társadalombíráló szatíra, vagy akár az életrajz-irodalom egy-egy úttörő alkotása. Egészen más a helyzet azzal a műfajjal, amelyet újabb keletű, utólag rá- ragasztott címkével tudományos-fantaszti- ikus irodalomnak nevezünk. Vagy közis­mert idegen nevén: sci-finek, azaz science fictionnek. A kézenfekvő kérdésre — melyik volt az első tudományos-fantasztikus irodalmi alkotás? — szinte reménytelen a válasz. Apuleiusz Aranyszamár című regénye? Az ember tragédiája? Jules Verne valamelyik műve? H. G. Wells elbeszéléseinek, regé­nyeinek valamelyike? Ennyiből is belát­ható: a kérdés elemzésénél megáll a tu­domány, pontosabban az irodalomtudo­mány. Szerencsére legalább a paradox helyzet okára viszonylag kielégítő választ tudunk adni: olyan irodalmi irányzattal állunk szemben, amelyben előbb születtek — ma már egyetemes irodalmi értékeknek számító! — művek, mint hogy nevet ad. tünk volna neki. Az okok nyilvánvalóan a mindenkori társadalom és a tudomány kölcsönhatásá­ban keresendők. Ebben az összefüggésben nyilvánvaló, hogy például a ma oly elő­szeretettel sci-fi-írónak nevezett Verne re­gényei az ő korában nem számíthattak többnek, mint izgalmasan megírt kaland­regénynek, amelyekben a zseniális műsza­ki jövőbelátás teljesen háttérbe szorult az érdekfeszítő cselekményszövéssel szemben. Ha — ugyancsak a kornál maradva — a másik végletből közelítjük meg a kér­dést, akkor sem jutunk sokkal előbbre. Lássuk csak például Morus Tamás Utópiá- ját; itt annyira a kor sürgető megoldásra váró társadalmi problémáin volt a hang­súly, hogy még a műszakilag legelőrehala- dottabb korabeli olvasótól is elvárhatatlan volt a felismerés: megoldásukhoz elenged­hetetlenül hozzátartozik a társadalom anyagi-műszaki bázisának minőségi átala­kítása. Összegezve: a tudomány és az iro­dalom nagyjából a huszadik század má­sodik-harmadik évtizedéig nem talált olyan közös nevezőt, amelynek alapján a szin­tézisük megvalósulhatott volna. Persze, az új irányzat ettől függetlenül egyre jobban tért hódított: az irodalom- értők tábora és a közvélemény azonban egyelőre hökkenten állt az új hanggal, de mindenekelőtt az új tartalommal szem­ben. Besorolni, kategorizálni még a leg­avatottabb műítésznek sem volt mersze, s ez eleve determinálta a megítélését is: ahány olvasó — annyi vélemény. Az iro­dalmi élet pezsgésében persze mindez a perifériára szorult, de mégis ezek voltak az alapozás évei: a sci-fi megjelent, és immár nem lehetett tudomást nem venni róla. A változás gyorsan jött. Színre lépett Isaac Asimov, Arthur C. Clarke, Kurt Von- negut, Ray Bradbury; a frissen formálódó szocialista sci-fi irodalom képviselői kö­zül a lengyel Stanislaw Lem, de főleg a szovjet újhullám: Anatolij Dnyeprov, Geor- gi Martinov, Dmitrij Bilenkin, Szever Gan- szovszkij, Vlagyimir Grigorjev, a Strugac- kij fivérek... Művek százai születtek vi­lágszerte, amelyeket nem lehetett elhe­lyezni egyetlen eddig elfogadott irányzat „skatulyájában” sem, amelyek számára sürgősen — igen, sürgősen! — új címkét kellett kitalálni, s ez az új címke lett, immár hivatalosan, a science fiction. Eljutottunk tehát odáig, hogy — kép­letesen szólva nevet kapott a gyerek. A tudományos fantasztikum hivatalosan is bevonult az irodalomba, s a két bűvös szó megjelent a könyvek címlapján. Hozzáte­hetjük: nem kis vonzerővel ruházva fel Vass Gyula

Next

/
Oldalképek
Tartalom