Irodalmi Szemle, 1986
1986/9 - NAPLÓ - Varga Erzsébet: „Oly könnyű mihozzánk az utat megtalálni...” (Leningrádi napló)
a mintegy hatszázezer ember hamvait őrző piszkarjovkai temető közös sírfeliratában írja — „senki sincs feledve, semmi sincs feledve”. A huszonhat hektár területen elterülő blokádtemető soha sincs híján a látogatóknak s az emlékezet virágainak. 3 Bármikor is érkezem ide, Leningrád mindig meglep valamivel, valami monumentálissal, egy-egy győzelemmel, egy-egy új — a holnapba vezető úton megtett — lépéssel. A várost meglehetősen gyakran sújtó árvizek megelőzésére egy nagyszabású, a legtalálóbban talán a fantasztikus jelzővel illethető tervet fogadtak el néhány évvel ezelőtt. Mint tudjuk, Leningrád legnagyobb folyója, a Néva a Ladoga-tóból ered s a Finnöbölbe torkollik, óriási víztömeget zúdítva magával; amikor az öböl felől erős szél fúj, néha olyan hullámokat támaszt, amelyek megakadályozzák, hogy a Néva víztömege az öbölbe, s tovább, a Balti-tengerbe jusson: a folyó ilyenkor megáll, majd elindul visszafelé és elárasztja a várost. Szóval, ezeket az áradásokat hivatott elhárítani Leningrád fantasztikus „tengeri pajzsa”, amelynek egy része a közelmúltban (pontosan 1984. december 29-én) elkészült: a Kotlin nevű sziget, amelyen Kronstadt városa épült, a munkálatok következtében megszűnt sziget lenni — félszigetté alakult. Helyesebben mondva: alakították, mert hiszen óriási munkáról, szinte emberfeletti műről van szó. De hadd mondjam el, mi is ez a „tengeri pajzs”, milyen lesz, ha majd egészen elkészül: a Finn-öböl északi partjáról, Gorszkaja falutól tizenegy gát húzódik mintegy 25 kilométer hosszúságban Kronstadton keresztül egészen az öböl déli partján elterülő Bronkáig. Az építkezés befejeztével a „pajzs” nyolc méterrel emelkedik a víz szintje fölé, a tetején egy hatsávos autópályával, amely Leningrád közlekedési problémáin is segít majd. Hogy a nagy tengerjáró hajók is zavartalanul közlekedhessenek, a pajzson két „kaput” nyitnak számukra, az egyik kétszáz, a másik száztíz méter széles lesz. Az öbölbe igyekvő Néva vizét pedig hatvannégy darab, egyenként huszonnégy méter széles nyílás hivatott átereszteni: amíg áradás nem fenyeget, a folyó e nyílásokon keresztül zavartalanul „közlekedhet”, mihelyt azonban az öbölben támadt ominózus hullám a város felé indul, masszív acélszárnyak zárják el a nyílásokat meg a „kapukat”, megakadályozván, hogy a hatalmas víztömeg rázúduljon Lenin városára. Nem tudok mást mondani: kolosszális munka, fantasztikus mű. Szovjet emberekhez méltó ... Holnapot idéző, jövőbe mutató. 4 Állok a Palota téren, a hatalmas Sándor-oszlop talapzatánál. Igen, magam is tudatosítom, hogy túl gyakran használom a „hatalmas” jelzőt és szinonimáit, de egyszerűen nincs más választásom: itt csakugyan minden hatalmas. Legalábbis számunkra, a kis közép-európai országokból érkező látogatók számára. Leningrád méreteit így hirtele- nében nem tudnám pontosan megadni, de lakosainak számát megjegyeztem: Lenin városát ma csaknem annyi ember lakja, mint egész Szlovákiát, azaz kishíján ötmillió. 5 nem tehetek róla, ezzel kapcsolatban ismét eszembe jut a blokád ideje, illetve amit a blokád idejéről az átélőktől, az idősebb leningrádiaktől hallottam, esetleg különböző könyvekben, cikkekben olvastam: az 1942-es év elején a városra dobált fasiszta röplapok azt hirdették, hogy „Leningrád a halottak városa”. Leningrád tettekkel cáfolt rá az állításra: a blokád idején több mint kétezer tankot, másfélezer repülőgépet adott a frontnak, szimfóniák, tudományos értekezések, könyvek születtek benne, gondosan őriztettek a kultúra és a művészet gyöngyszemei. (S itt legalább zárójelben hadd mondjak el egy történetet, amely meggyőzően bizonyítja, mennyire a jövő számára dolgozott és gondolkozott az akkor „halottnak” kikiáltott Leningrád: az itteni Növénytermesztési Intézet munkatársai évtizedeken keresztül gyűjtötték a világ különböző tájainak gabonamintáit. Nem sokkal a háború után az egyik londoni folyóirat világgá kürtölte a szenzációsnak szánt hírt, miszerint a tudományos világban páratlan gyűjteményt a blokád éveiben elfogyasztották. A nyugati cikkíró, úgy látszik, el sem tudta képzelni, hogy az éhhalállal küzdő emberek a több tonnányi gyűjteményt megőrizték a jövő számára. Pedig így történt. A gyűjtemény napjainkban is a tudományt, a növénynemesítők munkáját szolgálja.) Állok a Palota téren, a hatalmas Sándor-oszlop talapzatánál. A barátomat várom, akivel a világ egyik legnagyobb múzeumát, az Ermitázst „tervezzük be” ma délutánra.
