Irodalmi Szemle, 1986
1986/9 - NAPLÓ - Varga Erzsébet: „Oly könnyű mihozzánk az utat megtalálni...” (Leningrádi napló)
„OLY KÖNNYŰ MIHOZZÁNK AZ UTAT MEGTALÁLNI...“ (Leningrádi napló) Varga Erzsébet i Bekapcsolom a biztonsági övét, fejemet a támlának döntöm, elengedem magam. Gépünk vakmerő bugással vág neki a körös-körül tejszerűen hullámzó ködnek. A tejszerű anyag, persze, csak néhány pillanatig borzolja katasztrófákról szóló hírekkel megtépázott idegeimet, mert hirtelen a köd és a felhők fölé emelkedünk: a fehérség alattunk marad, s ettől olyanná válik ez az utazás, mintha nem is repülnénk, hanem valami nagy-nagy hómezőn siklanának előre-tova. Fölöttünk a végtelen, valószínűtlenül kék égbolt, melynek kékségén átsejlik a világűr sötétje, hideg éjszakája. Az alattunk gomolygó fehérség csak egy helyütt szakadozik fel, hófedte csúcsok törnek belőle elő: a Magas-Tátra csúcsai. Hamarosan Lengyelország fölött folytatjuk utunk. Itt azonban már hiába nyújtogatom a nyakam, az alanti fehérségen meg a fenti kékségen kívül semmit sem látni. Hiába tudom, hány óra hány perckor repülünk át Krakkó, Varsó, majd — már a Szovjetunió területén — Vilnius felett, a köd meg a felhők nem engedik, hogy letekintsek ezekre a városokra. Ha nem lenne a mindenütt ragyogó-sziporkázó, változatos formákká alakuló, majd újra elsimuló fehérség és kékség, azt kellene mondanom, hogy egyhangú ez a repülés. De hát nem tart sokáig, két óra az egész. Aztán alámerülünk újra, bele a hatalmasan gomolygó fehérségbe, s amikor ismét előbukkanunk belőle, már egy földi fényesség ragadja magához a tekintetet: mert hirtelen este lett, és sok millió fénnyel tündöklik alattunk a város. A nagy- nagy ragyogás egészen a látóhatárig húzódik, s ettől úgy tűnik; hogy sehol nincsen vége.... Bekapcsolom a biztonsági övét, megérkeztem. Még néhány pillanat, s magába ölel legszebb álmaim városa, az én Leningrádom. Az én forradalmas Leningradom . ... 2 Az én Leningrádom nem csupán egy város: nem csupán házak, utcák, terek, nem csupán látható és érzékelhető dolgok összessége. Az én Leningrádom mindezeken túl jelkép, egy csodálatos emberi jövő szimbóluma, s éppen ezért nem tudok közömbösen, bizonyos emelkedettség-érzés nélkül járni az utcáin. Az ablakokra tekintve akarva- akaratianul mindig felötlik bennem a gondolat, hogy ezek az ablakok a város névadója által megalapozott világra, a kommunizmus világára néznek ... S bármikor is érkezem ide, Leningrád mindig meglep valamivel, valami monumentálissal, egy-egy győzelemmel, egy-egy új — a holnapba vezető úton megtett — lépéssel. Leningrád jelkép voltáról egyébként bizonyára nem én beszélek először, mint ahogy bizonyára az sem volt véletlen, hogy annak idején a hitleri fasizmus éppen ezt a várost akarta a föld színével egyenlővé tenni: a többi várost — köztük az orosz városokat is — a nácik elsősorban bevenni, megszállni akarták, Lenin városa volt az egyetlen, amelynek a teljes megsemmisítést szánták osztályrészül. Hogy ez a szándék mennyire szándék maradt, az ma már közismert: ellenséges katona sohasem lépett Leningrád utcáira. A kílencszáz napos blokád történetét azóta nemegyszer feldolgozták, áldozatait pedig lehetetlen név szerint felsorolni. — De — mint a blokád költője, Olga Berggnlc
