Irodalmi Szemle, 1986

1986/9 - LÁTÓHATÁR - Vaszilij Belov: Folyókanyarok (elbeszélés)

Danyilovics előtt álmában Is múltbeli képek jelentek meg. A sorrendjüket még most is összekeverte, amikor már ébren volt, és olyan kétségbeesetten vágyott rá, hogy minél tovább megmaradjanak, és itt maradjanak, ahol vannak, ne tűnjenek tova, ne foszoljanak szét.

„0, Maruszja, Maruszja...” Csakhogy ő most nem Maruszjával álmodott, pontosabban szólva kicsit vele is, de az álomkép mégis inkább egy másik nő arcvonásait mutatta, amelyek plasztikusabbak és nagyobb méretűek voltak. Az ismeretlen nő képe oly világosan állt előtte, oly keserűséget és nyugtalanságot hagyott benne, hogy fogva tartotta még most is, miután már rég felébredt, olyannyira, hogy Grinyenko néhány percig nem tudta maga elé képzelni Maruszját, a feleségét, olyannak, amilyen valójában. Miután végre sikerült felidéznie valóságos formájában, s elvált tőle mindaz, amit álmában képzelete hozzátett, Ivan Danyilovicsot egyszerre édes sóvárgás fogta el, csaknem megvakította. Nem Maruszját látta már, hanem azt a másikat, azt a régit, a legelsőt, és Ivan Danyilovics most már tudta, mi váltotta ki benne azt a kínzó, önkéntelen szomorúságot. Még reggel kerítette hatalmába a kikötőben, amikor megérezte a zelnicemeggy kesernyésen édes illatát és a folyó vizének hűs leheletét — azokat az illatokat, amelyek ama bizonyos háborús esztendőben a lekaszált rétek fölött szálldostak itt Északon ...

Grinyenko megmosdott és csendben, feszült arccal kiment a fedélzetre. Óvatosan lépkedett, mintha attól tartana, hogy elhessinti magától a visszahozhatatlan boldogság becses felvillanásait, melyek oly érzékletesen támadtak fel benne álmában.

Nem ismerte meg a gőzhajót. A nap most a másik oldalról közeledett, s neki úgy rémlett, hogy a hajó az ellenkező irányba halad. A hajón élénken pezsgett az élet: a nők, a férfiak és a suhancok kint ültek a ládákon, a lépcsőkön, a zsákokon meg a bőröndökön. Valahonnét gyermeksírás hallatszott, egy hang dalba kezdett, harmonikaszó zendült; a rakott kartonruhát viselő cigányasszony, aki körül csődület támadt, egy igencsak zavartnak látszó fiatalembernek jósolt, noszogatva őt: „Csak számold le előre a pénzt a jóslásért, szépségem, reményteljes ismeretség vár rád, egy kedves lélek, kellemes beszélgetés, csak fizess már, ne kéresd magad, világosan látom, hogy derűs égbolt hajol majd föléd, csak az olyan társaságoktól óvakodj, amelyekkel az utakon hoz össze a sorsod.” Valaki megeresztett egy zaftos tréfát, mire kacagás tört ki, újra megszólalt a sziréna, két oldalról ismét közelúsztak a zöld partok, és a bősz hullámok csak egyre zúdultak egymásra a gőzhajók nyomában.

A büfében Grinyenko alig tudott a pulthoz nyomakodni, kért egy pohár ürmös meggybort — a bor firniszillatot árasztott —, valami ennivalót is rendelt, és leült egy épp akkor felszabadult helyre. Az asztalkánál egy nagydarab, kissé pityókás, tipikusan északi külsejű öregember ült.

— Tudod, ettem egy levest, de mintha csak kiöntöttem volna ide magam mellé — mondta vidáman —, hát, mondok, még megiszom egy pohár vörösbort...

Az öreg könnyű szürke öltönyt viselt, halvány színű szeme okosan, ugyanakkor naivan nézet, a szája minduntalan mosolyra húzódott, s ragyás krumpliorra vidáman meredt ki az arcából.

— Messzire utazunk? — kérdezte Ivan Danyilovics.

— Dehogyis messzire, csak két kikötőnyire, de már majd halálra unom magam itt munka nélkül. Hát maga merre vette az irányt, nem tudom hogy szólíthatnám?

— Ivan Danyilovics.

— Engem is Ivannak hívnak. — Az öreg ormótlan mancsával megfogta vermutos poharát. — Koccintsunk, meg hát igyunk. A megismerkedésünkre, hogy jobban essék az ital.

Grinyenkónak egyszerre fejébe szállt az ürmös bor — csak könnyű ebédet evett, és érezte, hogy mindinkább elhatalmasodik benne az emberek társasága utáni vágy, így hát beszélni kezdett.

— Azt mondod, hogy kevés a fa? Az igazat megvallva, már torkig vagyunk a fátokkal, minden ágacska igen drágán jön nekünk. Hasábonként kérik az árát, és ráadásul még a vagonért is fizessen az ember, meg a traktorosnak is.

Grinyenkónak hirtelen rossz érzése támadt, bántotta, hogy visszatér érzelmeibe a szürke hétköznapiság, s hogy kicsapódott emlékezetéből álmának egy részlete. Igyekezett megőrizni emlékezetében, ami annyira felizgatta, ami oly becses volt számára;