Irodalmi Szemle, 1986
1986/9 - LÁTÓHATÁR - Vaszilij Belov: Folyókanyarok (elbeszélés)
hallgatta az öregembert, s az öreg kiejtése valamiképpen ugyancsak azt a háborús nyarat juttatta eszébe, amelyet ezen a vidéken élt át. Éppen ilyen volt az a beszéd, éppen Így hangzottak akkor a kerekded északi szavak abban a csendes északi faluban, melynek nyugalmát megzavarta a szénakaszálásra érkezett katonák zsibongása. — Bizony, drágán jön az mindannyiunknak — morogta az öreg. — Ha még legalább a mi fánk elmenne a ti házaitokhoz, a mi mezeinkhez viszont a ti melegetek! Valahogy rosszul rendezte el ezt a természet. — Én — az öreg rágyújtott — amikor katona voltam, saját szememmel láttam, hogy élnek az emberek az olyan vidéken, ahol nincs erdő. Tüzeléshez is szalmát használnak meg trágyát, hogy is ... — Tőzeget. — No-no-no, úgy van, úgy hívják. És maga harcoló egységnél szolgált? — Igen, harcoltam. — Grinyenko mindkét kezét előrelendítette. — És mielőtt kimentem volna a frontra, ezen a vidéken is töltöttem egy kis időt. Szénát kaszáltunk itt maguknál. — Ne mondja! — Az öreg őszintén megörült. — Én is kivettem a részem a háborúból. Oszt mindig a legnagyobb tűzben. Négyszer is megsebesültem, nem is tudom, hogy is maradtam életben. De most nem panaszkodhatom, jól élek, Ivan Danyilovics, most például éppen a lányom lakodalmára tartok. — Egyetlen lánya van? — kérdezte Grinyenko. — Dehogy egy, három van. Kettő most utazik velem, a legidősebb már elment néhány nappal ezelőtt. Abban a járásban agronómusnő. A büfében lárma volt, a cigányasszony már itt tekergeti a közelben, a harmonikaszót elnyomta a zsibongás. Ám az ablakon túl egyre csak úsztak a zöld partok, a tutajok, a vontatóhajók, kanyar kanyar után. — ... Derék lányok — mesélte az öreg —, szépek, akár a festett kép, megzavarták valamennyi legénynek a fejét, aki csak számít valamit a kolhozban. Meg rendes jó teremtések, igazán nem panaszkodhatom rájuk. De hiszen menjünk fel, Ivan Danyilovics, magad is meglátod, lelkemre mondom! Az öreg előhúzott egy háromrubelest, és vett még egy vermutot. Ivan Danyilovics látta, ahogy alkudozott a büfésnővel, tréfásan megfenyegette őt a vastag mutatóujjával. — Ugyan már, hogy én részeg vagyok? Hogy volnék részeg, hogy beszélhet már ilyet? Ezzel elindultak föl. És továbbra is kanyar kanyart követett, kígyóztak a tutajok, a folyó fölött lusta fellegek függtek, hol összetornyosulva, hol szertefoszolva a kékes alkonyati messzeségben, hellyel-közzel arany ködbe burkolózva. — Lányok, hol vannak az én lányaim? — rikoltotta huncutul a már egészen felajzott öreg. Átfurakodott a bőröndök és az utazókosarak között. — Itt vannak az én lányaim! Itt vannak a lelkecskéim! Zinuska! — Inkább ne menjen tovább, majd leülünk itt — mondta Grinyenko, és az öreg beleegyezett. Mindketten letelepedtek a tűzoltóládára. Ivan Danyilovics cigarettára gyújtott, nézegette a nővéreket, és miként álmában, most is boldogságot érzett, és izgatóan meg- fogalmazhatatlan, végképp nem férfias, hanem inkább fiús szomorúságot. A hajó orrrészében egy másik harmonika szólt. Nem az, amelyiket az alsó fedélzeten hallottak, egy másik, a körülállók nem csasztuskákat énekeltek, hanem lassú, vontatott dalt. — Grinyenko nem ismerte. Melódiájával a dal nagyon emlékeztette arra, amelyet valamikor régen hallott ezen a vidéken, érezte ezt, és mind izgatottabb lett. A nővérek háttal álltak a harmonikásnak, talán nem is énekeltek, Grinyenko csak az egyiküket látta, profilból. Mindkettő fehérbőrű volt, gömbölyded, mint két szép vargánya, könnyű anyagból való ruhát viseltek, egymás kezét fogták, és időnként nevetésben törtek ki, elfedve arcukat zsebkendőjükkel. A zöldfülű matróz feltűnés nélkül sürgölődött körülöttük, alighanem őket is „pipikéimnek” szólította, és valamilyen hókuszpókuszokat mutogatott nekik az ujjaival. — Zinuska! — szólította meg az apa egyik lányát. — No csak gyere ide, hozzál nekünk poharat. Meg keríts valahol egy kosárka pirogot is. No lám, be van ez duga- szolva, akkurátusán. És hozzálátott, hogy felbontsa a vermutot. Ivan Danyilovics ráemelte szemét az:
