Irodalmi Szemle, 1986
1986/9 - Duba Gyula: Vallomás a regényről I.
A kisebbségi és a nemzetiségi irodalom között tehát voltak érintkezési pontok. Felmerül a kérdés, hogy milyen méretű és mélységű az érintkezés, a folytonosságra utaló jegyek összecsengése? Milyen az ötvenes években születő próza hagyományháttere? Olvasmányélményeink, a klasszikus magyar és világirodalom sugallata bennünk élt, de a kisebbségi alkotások még sokáig irodalomtudatunk mostohagyermekei maradtak (s részben még ma is azok!). Prózai kísérletezés folyik, mely nem tanul elődöktől látásmódot, formát, hanem a vallomásos elbeszélés szintjén a maga élményeit dadogja. Amikor 1953-ban megjelent a Megalkuvás nélkül című antológia, irodalomtörténészeink kevesen gazdagodtak általa (talán még leginkább az olvasók). A hagyományok értékeinek felismeréséhez és a múlt alkotó vállalásához céltudatos érdeklődés és fejlett értékszint szükséges. Különösen akkor, ha az elődök művei nem hatnak elemi erővel, mert részben elévültek, részben művészi üzenetük halovány. Paradox helyzet áll elő; nem lehetünk meg múlt nélkül, de nehezen azonosulunk vele. Nem tölt el a remekművek felfedezésének lázával, az elemi élmény felkavaró nyugtalanságával, gazdagít, de meg nem termékenyít. Keserű igazság, de az elődök értékéből nem von le, csupán illúziókra nem jogosít, tiszta helyzetet teremt, melyet az idő később a múlt javára helyreigazít. Sellyei József Nádas házak című kötete 1957-ben jelent meg, de az autodidakta parasztíró — őstehetség? — munkássága akkor kezdett igazán érdekessé és tanulságossá válni számomra, amikor már a saját írói tapasztalataim fényében egy ösztönös karakterű, dokumentáris értékű írói látás sajátosságait és elemi formakísérleteit láttam meg benne. Az intenzívebb múltfeltáráshoz az irodalom — és könyvkiadás — egészének a fejlődése, irodalomtudatunk mennyiségi és minőségi növekedése kellett. A múlt igazából csak a hatvanas évek második felében kezdett élni, az egyre határozottabbá váló irodalomtörténeti tudatosság és közösségi önvizsgálat fényében, nemzetiségi kultúrpolitikai értékként. Hagyományfeltárásunk helyzete ma sem kielégítő, a múlttal való ismerkedésünk nem elég termékeny. A nemzetiségi irodalmi tudatnak — később megpróbáljuk megfogalmazni, milyen értelemben — sajátos tulajdonsága, hogy szívesebben — s gyakran komolykodva — tanul a nagyvilágtól, mint közvetlen környezetétől, önmaga életterétől. A nemzetiségi író — nálunk! — úgy csüng a nagy — és szerinte boldog — irodalmak emlőin, mint a gyámoltalan kutyakölyök, melyet jóindulatú oroszlányanya szoptat és nevel. Kis füvek bámulata lenne ez a nagy fák iránt? Vagy a dac gyermeke, hogy nincs kis irodalom, csak — irodalom?! 3. A költészetben először Bábi Tibor vetett fel komolyan és tudatosan a nemzetiségi hovatartozást és identitást érintő kérdéseket. Történelemszemléletét és emberi tartását, költészete etikáját a társadalmi eszmék nemzetközi azonossága és érvénye, valamint az internacionalizmus korkövetelménye támasztotta alá és tette realitássá, igazsággá. Már itt és most, a kezdeteknél alá kell húznunk és ki kell emelnünk ezt a tényezőt, mert általa a szlovákiai magyar regény lehetőségét határozzuk meg, írói vélemény- mondásunk és értékteremtésünk eszmei fókuszát. Irodalmunk hamar megérezte, hogy a történelmi (közel)múlt kérdései — tényei — bonyolult s jelentős mértékben tisztázatlan összefüggések függvényei, melyek skálája a szűk nemzetiségi életténytől az egyetemes világpolitikai tendenciáig terjedhet. Ilyen közegben az írói állásfoglalás hibátlan eszmeiséget és körültekintő objektivitást feltételez: a tényeken való érzelemmentes felülemelkedést és egyetemes szempontú viszonyulást. Mindez pedig bizonyára paradox módon hangzik a vallomásosság — tehát egyéni, s talán elfogult nézőpontok — hangsúlyozása mellett. Lám, szinte feloldhatatlan ellentmondás! De tudjuk, hogy a prózai mű hitelének is feltétele az író érzelmi és időbeni távolságtartása témájával szemben, bár ezt — sokszor — nehéz megvalósítani. Regényírásunk ilyen vagy olyan dilemmái ebből következnek. A távolságtartás hiánya és az érzelmi elfogultság okozhatta, hogy a nemzetiségi közelmúlttal foglalkozó — már említett — első regényünk, Laczkóné Kiss Ibolya Túl a folyón című könyve (1956) eszmei-kritikai feszültséget teremtett, melyet fel kellett oldani, magyarázni és levezetni. Az írónő, bizonytalanságára jellemzően, a folyón innen és folyón túl élő népekről beszélt, sérelmekről és igazságtalanságokról, melyek indokolatlanok és magyarázhatatlanok, s mindezt a romantikus panasz és a naiv jóhiszeműség prófétikus jóindulatának jegyében mondotta el. (A kisebbségi prózát, Fábry korai korszakát is beleértve, két évtizeden át végigkíséri a romantikus, érzelmi elfogultság és a próféciára való hajlam.)
