Irodalmi Szemle, 1986

1986/9 - Duba Gyula: Vallomás a regényről I.

azok, amelyek számomra személyes élményt jelentenek. Ez azonban írásom szándékából is következik. Eddig megtett utunkat áttekintve el kellene jutnom egy optimális regénytípushoz, amely a szlovákiai magyar regény fogalmát is kielégíti, de azoknak az ambícióknak is megfelel, melyekkel irodalmunk egyetemes értékek felé töri az utat, s közben igyekszik önmaga maradni, hogy közösségi küldetését betölthesse.

2.

Az ötvenes évek elején irodalmunk úgy született, mint egy felszabadult, közös kiáitás, mely azonban jócskán rekedtre sikeredett, mert kiderült, hogy a kiáltok hangszálai még nagyon fejletlenek. Ezért artikulálatlan lett — mélyzengésű, messzehangzó üzenet helyett szárazon és bizonytalanul csikorgott, sután óvatoskodott életesség helyett. Ösztönös volt, mint minden kezdő lépés, mely mögött még nem áll tudatosság és életerő, hanem „csak” lelkesedés és fiatalos túlbuzgóság. Amikor jelenlétet jelző kiáltáshoz hasonlítjuk, arra is utalunk, hogy az önkifejezést szolgálta, mert ösztönösen vallo- másos természetűnek indult. Közvetlenül akart vallani előtörténetéről és sorsélményeiről, míg közvetve a jövő fényeit ragyogtatta, a holnap dicsőítésére valóságos tűzijátékot rendezett mozgalmi jelszavakból és születő társadalmi fogalmakból. Hagyjuk most békén a kor irodalmi eszményéből következő — ezek feltétlen szolgálatát érintő — vonásait, melyeket azóta tökéletesen levetkezett! Ily irányokba vezető utacskáit azóta már régen benőtte a történelmi idő bozótja és dúsan sarjadó füve. Fordítsunk viszont figyelmet vallomásos — önfeltáró — igyekezetére. Annál is inkább, mert a szűkebb nemzetiségi történelem tanulságainak a megfogalmazására, sorskérdéseinek magyarázására és értékelésére irányuló szívós igyekezete lényeges alapvonásává vált. Mi, miért és hogyan történt velünk? — (prózajirodalmunk ezt kívánja megfogalmazni, művekbe önteni.

A születő regényirodalom kezdetben az irodalmi félmúltból — az első köztársaság kisebbségi irodalmának valóságából — táplálkozott. Az első eredményeket az idő metamorfózisa szülte és regényünk Fábry Zoltánt is megtréfálta. Történetünk tanulsága és tanúsága a nemzetiségi korszakok összefüggéseire, a folyamatosság időnkénti zavaraira és tartósságának esélyeire világít rá. Prózánk korabeli legérdemesebb művelője, Egri Viktor a harmincas években adta ki Felkel a nap című regényét (egy munkás életútjának története a gazdasági válság idején). Kritikusa, Fábry Zoltán — az akkori megjelenés idején — elmarasztalta a művet, kemény bírálattal „csinált regénynek”, nem meggyőző prózának minősítette. Az ötvenes évek elején írónk átdolgozta és kiegészítette regényét, hangsúlyos szocialista motivációval korszerűsítette és újból kiadta Márton elindul címen (1953; a mű első társadalmi regényünk lett). Fábry Zoltán — bár abszolút prózaínség idején és az újrakezdés tényét illető öröm bűvöletében — kedvezően értékelte az új változatot, és néhány stílusbeli túlkapás felrovása árán már-már odaadományozta neki a „lett-regény” megtisztelő címet(Fábry fogalomtárában a csinált regény rosszat, a lett regény jót jelentett). Bocsánatos tévedésére — csírázó irodalmunk szegényes közegében nem ismerte fel és túlértékelte az egyszer már megbírált regényt — több oldalról figyelmeztették, mire a kritikus Egri következő regényének — a Márton elindul folytatása, Tűr/ üllő címen — kritikájában ismerte be figyelmetlenségét és — nem fenntartások nélkül — az új regényt lényegesen jobbnak minősítette.

Az anekdotának is beillő eset fontos tanulságoknak sincs híján. Rámutat, hogyan találta meg folytonosságát a háború előtti kisebbségi regény a szocialista korszak kezdetén, írásbeliségünk újraindulásakor. Eleve erősen hagyományossá téve írói stílust és valóságszemléletet, melyeket ugyan az új korszak határozott eszmei programmal, friss témákkal és formajegyekkel befolyásolt, de alapvetően meg nem újított. S miután a fiatal — kezdő — írókat is klasszikus irodalmi örökség formálta, érthető, miért kellett évtizednyi időnek eltelnie, míg prózánkban az eredetiség és sajátosság — szlo- vákiaiság és nemzetiségi jelleg — első jegyei mutatkoztak. Az ötvenes évek további figyelmet érdemlő műve — Laczkóné Kiss Ibolya Túl a folyón című regénye — is a múltban gyökerezik, és hagyományos talajból sarjadt romantikus önvallomás. (Ennyiben viszont előhírnöke későbbi törekvéseinknek). A szerző őszintén és becsülettel nyúl a nemzetiségi közelmúlthoz, de hagyományos szemlélete folytán romantikus pátosszal keres választ és megoldást a történelem felvetette kérdésekre, a politikai naivitást sem nélkülözve. Az ötvenes évek közepén még mindig a múlt kísért, irodalmi értékrendje önmagát túlélve teremt folytonosságot.