Irodalmi Szemle, 1986
1986/9 - Duba Gyula: Vallomás a regényről I.
VALLOMÁS A REGÉNYRŐL I. Duba Gyula í. A cím témát Jelez, de a szándékról is árulkodik. Jelzi, hogy nem elméleti fejtegetést vagy kritikai dolgozatot, netán irodalomtörténeti tanulmányt szándékozom közreadni a regény műfajáról, hanem személyes vallomást tennék. Elmondanám, amit róla tudok, s ugyanakkor a szépprózát érintő tapasztalataimat, céljaimat, sőt ábrándjaimat is megfogalmaznám (ha sikerül). Nem mintha a fentebb említett műfajokat kevésbé becsülném, éppen ellenkezőleg. Nagyra értékelem őket, irodalmi jelenlétüket pótolhatatlannak tartom. Személyes gondolataim és véleményem közlésére más ok indít. Az utóbbi években a vallomásos őszinteségnek és a véleménymondó személyességnek oly nagy hiányát érzem irodalomban és közírásban egyaránt, hogy hiányérzetemnek ily módon is hangot akarok adni. Napjainkban — úgy vélem — okkal és joggal beszélhetnénk az egyéniség megnyilvánulása és a személyes ítéletalkotás reneszánszának szükségéről. Másrészt vallomásaimmal a prózai műről és az irodalmi alkotó munkáról szóló személyes gondolataink, illetve tapasztalataink területét szeretném — tőlem tel- hetően — gyarapítani (bízom benne, hogy nem eredménytelenül). A regény az írásbeliség kedvenc műfaja, mind az író, mind az olvasó megbecsüli. Az újkor műfajának tartják, vele kezdődött a korszerű társadalmi gondolkozás, századunk- beli válságáról és ennek ellenére való szükségességéről, távlatos jövőjéről gyakran értekeznek a kritikusok. Nagy olvasói élményeinket, a költői művek mellett, a regényirodalom területéről szereztük. Könyvtárnyi elméleti mű foglalkozik a regény műfaji problémáival és világirodalmi szerepével. Gyakran és szívesen lapozom őket, mint ahogy az írás műhelytitkairól árulkodó esszéket, interjúkat és vallomásokat is szívesen elolvasom. Az alkotás elméleti kérdéseinek fejtegetése és értékgyarapodása mindig érdekelt. Személyes tapasztalatom szerint azonban a befogadóban dig érdekelt. Személyes tapasztalatom szerint azonban a befogadóban a legragyogóbb ötletek és legkiválóbb elméletek is csak akkor válnak élő értékké, ha egyénien továbbgondolja őket és beépíti saját tapasztalatai rendjébe. Ha átéli és írói munkájában felhasználva, alkotó módon teszi magáévá igazukat. Ez is a személyességgel függ össze: az irodalmi mű objektív érvénye az író révén személyes elemeket (is) bőven tartalmaz. A személyesség mellett és a regény általános kérdéskörén belül főként a szlovákiai magyar regényről akarok szólni. Természetesen nem a jelenség kicsinységének a bilincseibe zárva, leszűkítően, hanem inkább világra tágítón, a fogalmat kiszélesítve és egyetemes méretek közé helyezve, mondhatnánk, felemelően. Nincs ebben indokolatlan túlméretezettség és nagyravágyás? Bízom benne, hogy nincs. Felmerül azonban a kérdés — mint ahogy az utóbbi időben fel is tették már néhányan —, nevezetesen, hogy van-e egyáltalán szlovákiai magyar regény? Leszűkíthető-e territoriálisán a műfaj fogalma? A fokozott esztétikai igény és a világirodalom igézetében élők szerint helytelen — abszurdum — és már-már eretnekség szlovákiai magyar regényről beszélni. Csak regény van, csak irodalom. Mi hát az igazság? Ne döntsük el közvetlenül, talán eszmefuttatásomból közvetve kitűnik valamilyen „megoldás”. Mindenesetre én a fogalmat nem értékkategóriaként használom, hanem csupán olyan segédfogalomként, amely- lyel gondolatmenetemet talán bensőségesebbé, a tanulságul levont következtetéseket pedig sajátosabbá tehetem. A vallomásos jelleg egyben önvallomást is jelent, amiből következik, hogy regény- irodalmunk fejlődésének nyomon követésénél bőven merítek a saját tapasztalataimból. Az önvizsgálat módszerével élve közelítek prózaírásunkhoz; e módszer előnye, hogy a személyes tapasztalatok révén autentikusak lehetnek a gondolatok, esetleges hátránya viszont, hogy a vizsgált témakörnek nem minden vonatkozása lesz számba véve, csupán
