Irodalmi Szemle, 1986

1986/9 - Soóky László: Készülődés vadászatra (filmnovella)

tárcát húz elő, s mereven nézi a kislánya fényképét. A másik szobából belép a nő, immáron felöltözve.

— Készen vagyok.

Az őrnagy összerezzen, egy pillanatig úgy tűnik, nem tudja, hogy hol van, de gyorsan összeszedi magát.

— Helyes. Mehetünk.

A nő szó nélkül fogja a kabátját, elindul az ajtó felé. Az ajtóban megáll, bezárja, majd kilépnek az utcára. Az őrnagy kinyitja az autó ajtaját, a nő beül, majd a másik oldalról az őrnagy is beszáll a kormányhoz, indit. A téren keresztül kimennek a városból, a reflektorfényben hópelyhek táncolnak. Az út fenyőerdőn keresztül vezet, dóm bök között.

— Kívánhatunk-e szebb időt karácsonyra — szólal meg az őrnagy.

— Ilyen időt kívánt?

— Ilyet. S talán hófúvást, mely elzárja az utakat, ráadásnak.

— Még teljesülhet a vágya.

— Lehet, hogy még teljesül.

Az út bal oldalán, a völgyben fények villognak, tűz vet árnyékot a domboldalra, üszkös vagonok bűzölögnek. Az őrnagy megállítja az autót, mindketten kiszállnak, a magas hóban bukdácsolnak a völgy felé. Leérnek a szétroncsolt vasúti pályára, balra ott áll a sínautó. Bőrkabátos katonák dolgoznak a vagonroncsok között. Az egyenruhás észreveszi az őrnagyot, hozzájuk lép.

— Találtak valamit? — kérdezi az őrnagy.

Az egyenruhás a zsebébe nyúl, újságpapírból egy félig elégett, piros gyereksapkát csomagol ki, az őrnagy felé nyújtja.

— Talán ezt, uram ...

Az őrnagy kézbeveszi a sapkát, nézegeti.

— Igen. Ássanak sírt a sínek közé.

— Parancs.

Az őrnagy elindul a roncsok felé, majd a sínek között lépkedve egy behavazott réten keresztül az erdő felé. A nő az előbbi helyén áll, s nézi, amint az őrnagy kapaszkodik felfelé a domboldalra. Az félúton megáll, visszafordul, halkan Apollinaire-t szaval:

„Törött tükör, kiborított só, földre ejtett kenyér

Kíméljenek meg az ilyen arc nélküli istenek

Voltaképpen nem hiszek, de figyelek és fülelek s ne feledjétek el

Hogy elég jól olvasok a tenyérből

Mert nem hiszek, de figyelek, s ha lehet fülelek is ..

Megáll a versmondásban, nézi a bűzölgő vagonokat, aztán mintegy maga elé mondja:

— Tehát nem változott semmi.

A kabátja alját hátulról a lába közé előre húzza, leül a hóba, és először jódlizva szán- kázik, majd aláhömbörög a domboldalon. Föláll, egyenesen a kiásott gödörhöz siet, beledobja a félig elégett sapkát, majd egy gyors mozdulattal maréknyi földet is utánadob, indul, az egyenruhás utánaszól:

— Eltemetjük, uram?

Az őrnagy megy tovább, éppen a nőhöz ér, amikor utoléri az egyenruhás hangja:

— Milyen vallású volt, uram?

Meg sem áll, csak törtet a hóban.

— Katolikus!!!

A völgyből katolikus temetési ének hallatszik:

„Reszket minden tagom, borzadok és félek ...”

Az őrnagy beül az autóba, zihál, ugyanígy a nő is, csapzottan néz az őrnagyra, aki beindítja az autót, csúszkálva tolat, óriási igyekezettel próbál megfordulni, mígnem a bal hátsó kerék belecsúszik az árokba. Bőg a motor, a kerekek visítanak. Az őrnagy kapkodva kormányoz, mígnem sikerül egyenesbe hoznia a kocsit, s bár nagyon gyorsan haladnak, már nyugodtan vezet.

5

Az őrnagy a barlang bejáratánál térdel, elemlámpával világít a mélybe. Körbejáratja a fényt a barlang falán, végül a lámpa fénycsóvája megpihen a barlang közepén fekvő dermedt rókán. Hátizsákból kötélhágcsót húz elő, egy bokor tövéhez köti, majd vihar