Irodalmi Szemle, 1986

1986/9 - Soóky László: Készülődés vadászatra (filmnovella)

hatalmas, vörös plüsslotel, jobbról és balról is tábortűz ég. A harmadik autó pontosan a futószőnyeg végénél áll meg, kinyílnak az ajtók. Az első és a hátsó két autóból öt-öt szálfa termetű bundás férfi ugrik a hóba, a bundák seprik a havat, vállukon géppisztoly. Félkörben elhelyezkednek a fotelek körül. Feltárul az ötödik autó ajtaja is, és kiszáll belőle egy alacsony termetű, vézna tábornok. Egyszerre indul el a tábornok az autótól s az őrnagy a színpadtól. Elérik a foteleket, leülnek. Érkezik a karmester, a zenekar játszani kezdi a Hattyúk tava nyitányát, s indul az előadás. A táncosok egytől egyig rabruhában és kopaszra nyírva szerepelnek. A tábornok érdeklődéssel figyel, majd az őrnagyhoz fordul:

— Nem lehetne meztelenül, őrnagyom?

— Minden bizonnyal lehet, uram.

Egyre sűrűbben hull a hó, s megkavardul, mert megmozdul a szél is. A táncosok máv meztelenül táncolnak. Két bundába öltözött ezüsttálcán forralt vörösbort hoz a tiszteknek. Szürcsölik a bort, élvezik az előadást. Amikor a bor elfogy, a tábornok feláll, int a karnagynak, a zenekar elhallgat.

— A művészek bizonyára fáznak. Kérem, rakják fel a hangszereket a színpadra. A kottákkal gyújtsanak alájuk, s melegedjenek, kérem, melegedjenek.

A tábornok a vörös szőnyegen az őrnaggyal együtt elindul az autó felé, mindketten beszállnak, a színpadon lobog a tűz, alkonyodik. A két tiszt a távolodó autóból nézi a tüzet, a város felé hajtanak. Beérnek a város főterére, a körforgalomban egyedül autóznak. A tiszteletkor után kihajtanak a városból, erdei útra érnek, az erdő közepén előbb vadaskert, majd pompás angolpark s egy barokk kastély. A kastély sötét, kihaltnak tűnik, ám amikor megáll az autó, a kastély összes ablakában egyszerre kigyúlnak a fények, s a park is megvilágosodik.

A két tiszt felmegy a lépcsőn, hatalmas, pompás terembe érnek, a teremben egyetlen megterített asztal, az asztalnál egy nagyon öreg, szép asszony ül, fekete ruhában. Mindkét tiszt kezet csókol az asszonynak, majd helyet foglalnak az asztal két végén. Feketébe öltözött szolgák tömege ételek eldorádóját szolgálja fel, a terem bal oldalán piciny pódiumon öt zenész reneszánsz muzsikát játszik. A három ember eszik, udvariasan mosolyognak egymásra, fehérbort isznak. A desszertnél három bőrkabátos katona bevezeti a sofőrt, megállnak az asszonnyal szemben, a tábornok szivarra, az őrnagy cigarettára gyújt. A sofőr még mindig frakkban van, csak a cilindere hiányzik. Az öregasszony int a bőrkabátosoknak, akik verni kezdik a sofőrt, módszeresen, véresre. Amikor összeesik, egy ideig még fásultan rugdalják, majd a lábánál fogva kivonszolják a teremből. A tábornok diszkréten tapsol.

— Bravó! Igazán figyelemre méltó.

Az öregasszony feláll, valamikor magas, karcsú szépség lehetett.

— Fáradt vagyok, uraim. A szobáikat elkészíttettem, remélem, elégedettek lesznek.

Az asszony kimegy, a hosszú asztal végén egymástól rettenetesen távol ül a tábornok

és az őrnagy.

— Nincs kedve sétálni? — kérdi a tábornok.

— Hull a hó, uram, bizonyára remek sétát teszünk a kertben.

Mindketten felállnak, a tábornok felemeli a poharát.

— A győzelemre!

— Természetesen.

A hallban felveszik a bundájukat, kilépnek a kastély elé. Kavarog a hó. A tábornok és az őrnagy lemennek a lépcsőn, s a behavazott bukszusok között lépegetnek zsebre dugott kézzel.

— Maga tetszik nekem, őrnagyom.

— Valóban?

Az ösvény végéhez érnek, ahol a megfagyott vizű szökőkút közepén hóval lepett kis Cupido áll. Messziről ágyúszó és bombázás zaja hallatszik.

— Milyen messze is van tőlünk ez a háború, szinte jelenléttelen, ugye, őrnagyom?

— Számomra közeli és kézzelfogható, akár egy jó szerető.

— Örülök, hogy így vélekedik, őrnagyom, magamhoz veszem önt szárnysegédnek.

— Szívesebben maradnék, uram.

— Bravó! Mindig a nők! Ha minden tehetséges tisztem szerelmes lesz, kénytelen leszek elveszíteni ezt a háborút.