Irodalmi Szemle, 1986
1986/8 - ÉLŐ MÚLT - Tichy Gyula: A Mars rabjai (regényrészlet)
mi van ezzel az átkozott kocsival? Hova cipel? Te, ember, hol vagyunk mi tulajdonképpen? — öregem, ha én azt tudnám, — jajdultam fel magam is. — Egyelőre csak ez az átkozott sötétség ne kínozna már. Ö, emberi korlátoltság, vagy megzavarodott édes eszünk, vagy mi más: itt kínlódunk pár szál gyújtóval és egy robogó villamosban nem jut eszünkbe a leoltott lámpákat felcsavarni! Csakugyan most eszméltem rá a képtelen helyzetre és újabb gyújtókat gyújtva megkerestem a lámpák kapcsolóját s bíztatóan szóltam a doktorhoz: — No, mindjárt világosban ... A „leszünk”-et már nem mondtam ki, elakadt a szavam, mert hiába forgattam a kapcsolót egyre őrültebb türelmetlenséggel, a lámpák nem gyúltak ki. Újabb gyújtókat gyújtottam, forgattam a kapcsolót össze-vissza, megnéztem, nincs-e leszerelve? Semmi. A gyújtók körmömre égtek és sötétben maradtunk. — Hogy lehetséges ez? — tört ki belőlem. — Ilyen pokoli vágtatás és a lámpákat nem táplálja az áram? Micsoda képtelenségeket fogunk még megérni? Kedvetlenül visszabotorkáltam a doktorhoz és közben belebotlottam szegény Sisi testébe. Róla már majdnem megfeledkeztem a sok zűrzavaros benyomás között. Lehajoltam hozzá, még trl esen eszméletlen volt. Utolsó gyújtóim árán megkerestem a re' télyes kis melegítő fémdobozt és Sisinél is alkalmazásba hoztam, a szeszes üvegecskét az orra alá tartottam, bedörzsöltem a halántékát is és nagy örömömre a már bevált eljárások nála is eredménnyel jártak. Mikor éledezni kezdett, már a doktor is segítségemre jött, úgy látszik, a memóriája Is működni kezdett, mert eddig gyújtókkal hagyott kínlódni s csak most jutott eszébe, hogy vele van a villamos zseblámpája: ennek fényénél most már alaposan kúrába vehettük Sisit s az öntudatra visszatéréssel együtt helyzetünk és a velünk történt csodák fölötti elképedés és zavar ugyanazon stádiumait figyelhettük meg nála, mint amelyeken mi már átmentünk. Sisi első értelmes szavával különben inni kért, nagy szomjúságról panaszkodott s mintha helyettünk beszélt volna: az első izgalmak és kétségbeesés után magunk is most kezdtük érezni, hogy valósággal szenvedünk a szomjúságtól, de az éhség is jelentkezik. Sajnos, semmi mód nem volt rá, hogy segíthessünk magunkon. A kocsi mindezek közben fáradhatatlanul falta a kilométereket, ugyanazzal az őrült sebességgel, melytől a heves ingása egy hányatott hajónak is becsületére vált volna. Sisi attól félt, hogy a tengelyek eltörnek, vagy a csapágyak kigyúlnak, ha így rohanunk tovább. Akármi lesz, semmi hatalmunk nincs változtatni a dolgon. Vagy mégis? 0, ügyetlen emberek, meg sem próbáltuk az áramot kikapcsolni a kalauz kapcsolójával! . — Doktor, ide a lámpádat, elállítom a kocsit! — Micsodát? Hogy? — Csak hamar azt a lámpát! Majd rájövök, hogy kell kezelni a kalauz kapcsolóit. Eleget nézegettem villamosozások közben. A doktor velem jött, világított. Sisi még bágyadtan üldögélt, bent maradt. Mi kiléptünk az üres perronra s mindjárt nagy örömmel láttam, hogy a kocsivezető kapcsolófogantyúja rajta van a gépen. Lefordítottam az áramkikapcsolás irányába s remegve vártuk a hatást... Semmi. Rángattam előre-hátra, semmi... A kocsi rohan tovább. Megpróbálkoztam lekapcsolás után a légfék beállítását is — változatlanul semmi hatás ... A kocsit valami ördöngős erő hajtja, bizonyosan villamosság, de nem a vezetékből. Felső vezeték nem volt felettünk, nem hallottuk a jellegzetes sistergést, mellyel az áramszedő a vezetéket horzsolja, alsó vezeték sem lehat, mert akkor a kikapcsolásnál meg kellene állanunk. Hiába minden. Eggyel több érthetetlen rejtély. Rettenetes volt ez a kínos vergődés, a teljes bizonytalanság a felől, hogy tulajdonképpen mi történt velünk s mi sors vár reánk. Kétségbeesetten mentünk vissza a kocsi belsejébe, ahol Sisi reménykedve várt, de arcunkat ügyelve kérdezetlenül is elértette a választ. Szegény fiú, most kezdte magát kissé összeszedni. Már fel is tudott ülni az ülésre. A doktor most nagy komoran végigjárta a kocsit, zseblámpája fénye mellett át- meg átkutatta, én azalatt Sisit biztatgattam, — de mondanom sem kell, hogy ez az igyekezetem saját kétségbeesésem és a jobb reménység minden hiánya miatt vajmi gyönge eredménnyel járt.
