Irodalmi Szemle, 1986

1986/8 - ÉLŐ MÚLT - Turczel Lajos: A Tichy testvérek

A képzőművészet mellett az amatőrként végzett néprajzi kutatómunka szinte második „szakja” volt Tichy Kálmánnak, s hatalmas energiákat fektetett bele: folyamatos gyűjtőmunkát végzett, színvonalas múzeumot alakított ki és rengeteg néprajzi-népművészeti tárgyú cikket írt. A kisebbségi magyarság népművészeti értékeinek megmentése érdekében állandóan szorgalmazta a széles körű gyűjtőmunkát, nagy szerepe volt a rövid életű regösmozgalom kibontakozásában és az általa „magyar kincskeresőkének nevezett regőscserkészek aktivitásában; a Masaryk Akadémia művészeti osztályának megbecsült tagjaként részletes tervet dolgozott ki a szakszerű alapokra fektetett kutató-, gyűjtő- és feldolgozó munkára. Önéletrajzi levelében a csak részlegesen megvalósult gyűjtőmunka eredményeiből a palóc népi építkezés díszítőelemeinek gyűjtését emelte ki. Ebből az anyagból egy 50 darabból álló kollekciót ajándékozott a Magyar Nemzeti Múzeumnak. A Magyar írás 1937/2. számában publikált nagy tanulmánya (A szlo- venszkói magyar népművészeti kutatás és annak jelentősége a kisebbségi magyar életben) mintegy szintézisét képezi néprajzi törekvéseinek, és itt szerető elismeréssel emlékezik meg azokról a buzgó társakról (Thain János, Holéczy Miklós, Éder Elza, Szombathy Viktor], akik a népművészeti gyűjtőmunkában áldozatos magánszorgalomból vettek részt.

A Rákóczi-szabadságharcról és más történelmi eseményekről, korszakokról értékes adatokat feltáró és szorgos levéltári kutatásra támaszkodó történeti és művelődéstörténeti írásai a néprajziaknál ritkábban jelentek meg, de azért ezeknél is megvolt a folyamatosság, és ezen a területen könyve is született, melyben Pelsőc részleges történetét dolgozta fel (Phileciumtól Pelsőcig, Rozsnyó 1937).

Szépirodalmi tevékenysége az 1910-es évekre nyúlik vissza. 1914. július 16-tól a rozs- nyói Sajó-Vidék hat folytatásban közölte a Lacroma c. írását, mely tulajdonképpen földrajzi leírás az Adriai-tenger egyik népszerű kis szigetéről, de az élménylelkesültség, a természeti szépségeknek esztétikus látása-láttatása művészi produktummá avatja.

Akkori epikus alkotásai közül az Erinnis c. tudományos-fantasztikus kisregény a legfigyelemreméltóbb. Ez tizenegy folytatásban a Budapest c. napilap 1915. februári számaiban jelent meg. Felépítését illetően Verne-típusú mű, de a tudományos fantasztikum mellett a misztikus fantasztikumnak is szerepe van benne. A kisregény „hőse” egy rendkívüli teljesítményű, a korabeli technika színvonalát messze fölülmúló német tengeralattjáró, amely — mitológiai nevének (Erinnis) megfelelően — a bosszúállás démoni megtestesítője, az angol és japán hadiflotta réme.

A kisregény szerkezetében az alapcselekményt a fantasztikus regényeknél gyakori keret fogja körül: a narrátori szerepet betöltő művész (a szerző hiteles alteregója) a néhány nappal korábban lezajlott falklandi tengeri csatáról készített rézkarcán dolgozik, a maratásra használt salétromsav gőzeitől elkábul és — itt nyilvánul meg a misztikus fantasztikum — csodálatos körülmények között az Erinnisre kerül. Az alapcselekmény befejeződése után, a kerettörténet zárórészében derül aztán ki, hogy az elkábult művész álomként élte át a bosszúhadjáratot folytató képzeletbeli tengeralattjáró csatáit, s így a misztikus cselekménymozzanatok realisztikus magyarázatot nyernek, s a mű vernei modell-volta nyilvánvalóbb lesz.

Ami a mű alapcselekményét, érdemei részét illeti, itt először azt jegyezhetjük meg, hogy a szerző — A Mars rabjait író bátyjával ellentétben — kevés technikai leírást, magyarázatot ad. Ű inkább a különös emberi környezetre és a harci hangulatra koncentrál, s annak révén tud meggyőző képet adni a tökéletes tengeralattjáró félelmetes képességeiről. Az első világháború alatt írt művet félreérthetetlen militarista eszmeiség liatja át. Megírása idején a valóságos német tengeralattjárók félelmetes új harci eszközként tűntek fel, s rettegettségüket a szerző által kigondolt Erinnis hiperbolikusán felnagyítja. Ugyanilyen, s amellett metaforikus hatása van annak a misztikus beállításnak, hogy az Erinnisen elesett német tengerésztisztek és matrózok bosszútól lihegő árnyalakjai működnek, és az egész hadműveletet egy hozzájuk hasonló volt híres tengerésztiszt irányítja.

A szerzőt a militarista eszmeiségét nem lehet túlságosan megróni, hiszen tudjuk, hogy az első világháború kezdeti szakaszában a háborús pszichózis olyan nagy íróegyéniségeket is elsodort, mint Thomas Mann, Romain Rolland és Werhaeren; a szociáldemokrata pártok többsége is a háború igenlőjévé vált és a magyarországi szociáldemok-