Irodalmi Szemle, 1986
1986/8 - LÁTÓHATÁR - Borisz Fjodorovics Lapin: Az első lépés I. (sci-fi)
Mire újra fölért a csillagokhoz, meglehetősen kifulladt, ám ez a könnyű fáradtság élvezetet jelentett neki. Nem sok élvezetben volt részük a Hajón, a fizikai megterhelés — egy a kevés közül. Ezért sportoltak oly szívesen mindannyian. „Csaknem mindannyian" — helyesbítette magát, Svenre gondolva, Polina. Most — tíz perc Lucienne-nel a gerendán. — Milyen jól megy magának a kézenállás, Polina néni! — Te még ennél is jobban megtanulod majd. Nyújtsd ki a lábad, kislányom! Nekünk, nőknek, nemcsak erőseknek, hanem kecseseknek is kell lennünk — kacsintott pajkosan —, hogy tessünk a mi lomha férfiainknak. Rugalmasabban, kislányom! Tíz perc a fiúkkal a medencében. — Serg, te rosszul lélegzel. Emlékezz csak, hogy tanította Sven bácsi. Marta, lányom, te mit állsz ott? — Mama, miért tudnak a halak is úszni? — Amikor még egész kicsik voltak, a mamájuk megtanította őket. — A halaknak talán van mamájuk? — Persze, mindennek, ami él, van mamája. — De Sergnek nincs. — Osszál, lányem, ússzál. Sergnek is volt mamája. Alexander megállt a nyújtón, úgy gyönyörködött a kötéllel ugráló Lucienne-ben. Jó alakú a kislány és tudja, hogyan mutassa magát. — Magasabbra, Lucienne, magasabbra és gyorsabban! Te meg, Alexander, le ne ess a nyújtóról — elbámészkodtál! Marta, bátrabban, ne félj, nem merülsz el. Nézd csak, így! Felügyelt a gyerekekre, beszélgetett velük, úszott, csapkodott a vízben, s közben szüntelenül maga előtt látta az álombéli hegyi ösvényeket, a ködös szakadékokat, a lába alól eltünedező szikladarabokat. A félelmek viszont elillantak, csak az újdonságérzés maradt utánuk, valamiféle kellemes felfedezés érzése, mintha valóban járt volna a Földön. Mennyire bennünk él a Föld vonzereje! Ez nyugtalanítja majd éjszakánként Martát is, de még unokáit, dédunokáit is, mígnem háromszáz év múlva visszatérnek és saját lábukkal léphetnek a Földre. — Felkészülni a reggelire! — harsant a kertbe robbanó John kiáltása. — Saláta! Rántotta! Tejeskávé! A gyerekek hanyatt-homlok rohantak öltözködni: az étvágyára egyikük sem panaszkodhatott. Polina felment a kajütjébe és megállt a tükör előtt. Fiatal, még mindig üde, kerek arcú, gesztenyehajú, nyugodt tekintetű, szürke szemű harmincéves asszony nézett rá vissza. Ha nincs egy kis szomorúság a tekintetében, aggodalom az arcán, talán semmiben sem maradna el Lucienne-től: hajlékony, virágzó, vonzó nő — épp a legjobb korban, amikor még egy, sőt két. gyereket is szülhet a Hajónak. Polina rámosolygott tükörképére. „Ruhát veszek fel — határozta el —, méghozzá feltűnőt, nem lehetek örökké kezeslábasban. Sven tán örülni fog.” Sven már napok óta nyomott kedélyállapotban volt és elhanyagolta a tornát. Nem volt ebben semmi különös, gyakran előferdult mindkettőjükkel, de másokkal is, akik előttük éltek. Nem tesz semmit, majd elmúlik. Mint minden a világon, előbb-utóbb a rossz hangulat is unalmassá válik, s Sven új erővel lát újra munkához. Egyelőre jobb őt békén hagyni, hadd ücsörögjön a sakkfeladván'yok mellett vagy olvassa a filozófiai könyveket, egy felnőtt ember maga tudja a legjobban, mitől jön gyorsan formába. Polína rendbe szedte a haját, átkötötte szalaggal, s még mindig dalolgatva — Iára csak, hogy benne maradt ez a dallam — Sven kajütjéhez ment. — Sven! — kiáltotta, s benyitott. — Sven, reggelizni! A kajüt üres volt. Polina felment a vezetőfülkébe. A sötét égbolton merev-hidegen ragyogtak a csillagok, a mindig egy és ugyanazon, minden iránt közömbös csillagok. — Sven! Senki. lement a könyvtárba, a kertbe, a farmra, bejárta az emeleteket és a raktárakat, bete.
