Irodalmi Szemle, 1986

1986/8 - LÁTÓHATÁR - Borisz Fjodorovics Lapin: Az első lépés I. (sci-fi)

kintett a legsötétebb zugokba is, mintha valami elveszett tárgyat keresne, aztán visszatért és ellenőrizte mind a tizenkét kajütöt. Sven sehol sem volt.

„Miféle hülye vicc ez — gondolta Polina, de az ingerültségen kívül még semmit sem érzett. — A Hajó nem egy városi lakás, innen nem mehetsz sétára." S ekkor, akár a hegyekben a lavina — a dübörgő, a feltartóztathatatlan, a mindent magával söprő —, rázúdult az elkerülhetetlen megvilágosodás ...

A világ megszűnt egy időre. Nem létezett semmi: se a Világmindenség, se a szomorúság, se maga Polina, se a Hajó, se a fájdalom, még csak egyetlen gondolat sem — csupán a teher, a mértéktelen, eszméletölő teher.

Aztán mintha ezt súgta volna valaki: „Ne ijeszd meg a gyerekeket. Várnak rád. A legfontosabb, hogy ne ijeszd meg a gyerekeket..

Néhány perc múlva sápadtan, de látszólag teljesen nyugodtan ült asztalhoz.

— Kezdhetjük, gyerekek — mondta kimérten.

— És hol a papa? — nyafogott Marta.

— Nem érzi jól magát, fiam. Ö majd később eszik.

Ezeket a szavakat hidegvérrel sikerült kimondania. Hanem máris magán érezte Alexander éles, kérdő tekintetét, s arra is felfigyelt, hogy Lucienne arcából hirtelen kifutott a pír. A többiek, ügyet sem vetve az idősebbekre, nekiestek a salátának.

— Mama, nekem retek kell. Hamar megérik a retek?

— Hamar, kislányom.

Polina megfogta a kést, hogy a tányérokra rakja a rántottát. Melegnek, érdesnek tűnt a kés. És egyáltalán — nem is kés volt. .. Bokor volt, gyönge, az alácsüngő sziklából gyökerestül kitépett bokor, melynek segítségével ő, a félholt Polina, fölfelé kapaszkodott, hogy megmeneküljön a lavinától.

Érezte, hogy lába alól eltűnnek a kövek, s neki már nincs mibe megkapaszkodnia, nincs mire támaszkodnia ... alatta pedig szakadék tátong ... mélységes mély, feneketlen .. .

Elejtette a kést s az asztal szélébe kapaszkodott.

AZ AJTÓ

Fölöttük csillagok ragyogtak. Idegen csillagok, nem olyanok, mint a Földön. És nemcsak azért, mert a csillagképek körvonalai változtak valamicskét — a csillagok itt sajátos értelmet nyertek: nem az égbolt távoli, csaknem illuzórikus díszei, hanem a környezet egyetlen realitása voltak. Mindannyian tudták, hogy nem a világegyetem eredeti képét, hanem csak a külső antennák rajzolta kópiáját látják a kupolaszerű képernyőn — ez azonban semmin se változtatott. Nem véletlenül írta elő a Hajószabályzat, hogy a gyerekekkel folytatott nevelőbeszélgetéseket a vezetőfülkében tartsák — vállalkozásuk egész vakmerőségének csak itt, a mindenséggel szemtől szemben ébredhettek tudatára: az emberek, e pillanatéletű gyönge lények siralmasan kis, maroknyi csoportja — miután nagy nehezen elszakadt a maga középszerű bolygójától s legyőzte a maga középszerű napjának vonzását — megkockáztatta, hogy megismerje a csillagvilág végtelenségét s egyenértékűnek vallja magát a csillagokkal.

Bárhogy sugalld is a felnövekvő nemzedéknek, milyen felelősségteljes feladat hárul rá, milyen reményeket fűz ehhez az expedícióhoz a Föld — az észérvek semmik ahhoz az érzelmi megrázkódtatáshoz képest, melyet akkor érez az ember, ha egyedül marad a csillagokkal. Csak itt érzed magad igazán a nagy emberi közösség részének, az ötmilliárd ember különösen felelősségteljes küldetést teljestíő egyikének, csak itt érted meg, hogy terád tekint az emberiség — s már nem a Hajó passzív foglyaként tudatosítod magad, hanem teljes mértékben olyan személyiségként, akitől a Föld jövője függ.

Polina egy felnőtt, sok mindent átgondolt, sok mindent megszenvedett ember szemével nézett a csillagokra. Alexander hidegen, komolyan, gondterhelten: körültekintő fiatalemberként és jövendő parancsnokként. Lucienne lelkes gyerekszemekkel nézett, kis- lányos-naiv lelkesedésébe azonban már az ijesztő csillagméretek s az őket megismerni merészelő ember iránt érzett csodálat vegyült.

Nem, Polinának nem volt könnyű belefogni ebbe a beszélgetésbe. Napról napra, óráról órára halasztotta hit, s minél tovább halasztgatta, annál jobban megfogyatkozott az