Irodalmi Szemle, 1986
1986/8 - LÁTÓHATÁR - Borisz Fjodorovics Lapin: Az első lépés I. (sci-fi)
jából, sem a tájékozódáshoz. A vezetőfülke hideg szikráktól csillogó kupolája mégis magához vonzotta a tekinteteket s a szíveket, mert mindenkinek eszébe juttatta: a csillagok melletted vannak! A Hajón egyetlen lépcső sem volt. S jóllehet csak a lakóterület jó hat emeletet foglalt el és a nehézkedési erő megközelítette a földit, a Hajó építői kiküszöbölték a lépcsőfokokat. A vezetőfülkéből a falakat számtalanszor körülölelő csigafolyosó lejtett lefelé a farmra, majd tovább, a raktárhelyiségeken keresztül egészen a gépházig. Padlóját a lágy földi füvet idéző zöld műanyag borította. Polina minden egyes napja azzal kezdődött, hogy a vezetőfülkéből a farmra, onnan meg a vezetőfülkébe futott e „pázsiton”. Hat emelet. Hat kerek, tágas terem. Ilyenek voltak ezek a termek tegnap, tegnapelőtt, sőt tíz esztendővel ezelőtt is ... A könyvtárterem még üres. Nem világítanak a sztereoképernyők, hallgatnak a pedáns automaták — a Pedagógusok. Csupán az éber Konzultáns, a jólelkű ismerettároló hunyorog pultjának indikátoraival. Polina futtában rámosolygott, akár valami élőlényre: — Szervusz, öreg! S a Konzultáns, mintha csak erre várt volna, azonnal válaszolt: — Jó reggelt, Polina! A hálószinten csönd. Tizenkét kis kajüt helyezkedik el itt kör alakban, mindenkinek megvan a maga kajütje. A Hajót ugyanis legfeljebb tizenkét emberre méretezték. Most csak heten vannak. „Jó lenne megtudni, hogyan vélekedik Sven a népesedési problémáról — ötlött fel Polinában a pajkos gondolat. — Mintha épp ideje lenne, hisz Marta már elég nagyra nőtt.” A kert. Három tucat gyümölcsfa, szépen nyesett akácsövények, gyorsan burjánzó fű. Homokkal felszórt sétányok, egy apró medence, sportpályák. Még a madarak, e gondtalan énekesek is úgy csivltelnek reggelente, ahogy a Földön. A nagyobb gyerekek már felkeltek. Alexander súlyzókat emelgetett, a tizenöt éves csinos Lucienne kerékpáron száguldott, teljes erőbedobással taposta a pedált, s a képernyőről földi út repült a kerekek alá, kétoldalt földi házikók, áttetsző nyírfaligetek tűntek tova mellette. „Lehet — gondolta Polina —, hogy még mindig a gyerekes illúziók világában él: Igazi út, igazi szembeszél? Vagy ez már szokás?!” A konyhaszinten senki sem volt, ám az ételkészítő Szintezátor ütemesen búgott, a tűzhelyen pedig a családi melegség ősi szimbóluma, egy hatalmas teafőző duruzsolt: a napos tehát már dologhoz látott. S már itt is a farm, reggeli útjának legalsó pontja, itt megpihenhet egy percre. A farmlakók gazdasszonyuk láttán nyugtalankodni kezdtek. A nyulak egymást taszigál- va rontottak a ketrec szélére, kérőn mozgatva orrukat. Kotkodácsolásba fogtak a tyúkok, s az üres etetőbe vágták csőrüket. Dülledt szemű pontyok úsztak oda a medence üvegfalához. A dúdolgató Polina megvakarta a nyulak fületövét, orrba legyintette a legmegter- mettebb pontyot, amelyet falánksága miatt Gargantuának hívtak, összeszedte a tyúktojásokat, s az állatsereg, mintha nem is eleségre, hanem csak Polina megjelenésére várt volna, egyszerre megnyugodott. Az asszony letépett néhány salátalevelet, hagyma- és kaporszárat. A hónaposretek még nem volt elég nagy. A zöldségeskosárkát Polina a bejárathoz állította — a napos számára. Az ostoba Gargantua ismét az üvegfalhoz úszott, játszani akart. „Unatkoznak — gondolta Polina. — Nehéz itt nekik, se tó, se zöld rét, egész életüket négy fal között töltik. Akárcsak mi. A mi ketrecünk tán tágasabb valamivel, de abból sincs kiút sehová.” A konyhában — álmosan, kócosán — a tízéves John csörömpölt az edénnyel. — Hogy vagy, legény? — Köszönöm, remekül, Polina néni. És maga? — Mint mindig — jól! Segítsek? — Ugyan már! Bírom magam is. Ügy döntöttem, hogy polipsalátát csinálok. Nem rossz, mi? — Ahogy gondolod, John! És szaladt tovább. Pedig hogy szerette volna most a medencébe engedni Johnt, hadd ficánkoljon a többi gyerekkel, s elvégezni helyette az egyszerű konyhai munkát. A Hajó szigorú hagyományai azonban nem engedélyeztek semmi lazaságot.
