Irodalmi Szemle, 1986
1986/8 - Dobos László: Fátyolos (novella)
„Szemérmes tolakodó, szerény, fegyelmezett külső, de a kínálkozó helyzetben nem gondolkodik, átmenet nélkül belép. Kezdeményezésnek is különös. Beszélnek ma a kísértés százféle trükkjéről, lehet egy ez is, az üresen hagyott kéz: ez már nem a tekintetek kísértő játéka. A mindent egy kockára, a sikerül vagy nem, a csábítás vagy-vagy változata.” Hallott már ilyenekről a lány, a zsúfoltság százfejű sárkány: az ártatlan simogatás- től a nemiség beteges megnyilvánulásáig lehetővé tesz mindent. Legújabb trükk a rajtaütés, a meghökkentő meglepés, szégyenbe rántani a másikat. A férfi arcára nem illik ezek közül egyik sem, vonásai elütnek a buszon megszokott átlagtól: a kőművesek, vasazók, darusok, bádogosok, betonosok szélmarta ábrá- zata markánsabb. Hangjuk mélyebb. „Ez a férfi finomabb, kirí a buszos környezetből, nyilván benti ember, irodás. Más kategória”, tűnődik a lány. Friss ember lehet erre, látni a figyelésén, követi a tájat, olykor meg-megroggyan, hogy messzebbre lásson, el a fűzfákig, az akácsorokig. Különös, hogy ez a szorosság látszólag moccanatlan, valójában kis csúszásokkal folyton alakul. A tömzsi fél testével már a háta mögé került, nekiszorult az almaképű asszony másik vállának. Am a barna képű ember stabilan szétvetett lábakkal magába vezeti a jármű lengését, mintha még élvezné is azt. Közelről nézve hamar kinagyul a férfi arca, s egyszerre lehet fal, tükör, a reménység csábítása —• a messziség képzelete. Ha apám látná ezt a pózt, biztosan kiüríttetné a buszt. Ahogy ez a vadidegen vállá- val a melleim közé szorul, bal keze szinte kettéválasztja testemet. S mindez a teljes véletlen műve. Nincs benne semmi kitervelt rafináltság, a tülekedés törvényenkívüli- sége, nincs szabálya, nincs joga, csak létrejön. Van. És ebben a pillanatban ellene sem tehetek, mert vagy elkezdek hisztizni, vagy kirángatom magam ennek az erős karnak a támaszából, de akkor meg a tömzsi néz velem szembe halastó-szemével... Apám ezt nem ismerné el. Ő maga indulatos, szegély nélküli, de amikor számon kér, vonalak mentén megy. Ez a férfi távolról kicsit apámra vág: arcéle energikus, szája határozott és a bal szemével hunyorog. Érzelgős vallomásnál nem lehet kellemes az ilyen rebegés ... Biztosan érzi a tekintetem, de hogy tudja tűrni ilyen sokáig válasz nélkül a figyelést? Még akkor is, ha kényszerű? Különben a férfiarcokon nekem tetszik a fegyelem, az, ha valaki nem olvad lekváros képpel a retikülömbe — első pillantásra. Nekem inkább az érdesség, mint a simaság tetszik a férfiakon, ahogy a fűrészen is, hogy foga is van, fénye is. Az egyféleség számomra unalmas ... Apámban éppen ez zavar, vonalak közé akarja szorítani, amit nem lehet, például hangulataimat. Tudomásul veszi, hogy bulikra járok, de azt megköveteli, hogy éjfélre toppanjak a házba. Ha nem, jön a cirkusz. Egyszerűen azt akarja mértékké tenni, amit ő már megtapasztalt: a bálok végét nem kell megvárni, ismételgeti magasról, mert az kiábrándító, mert aki utolsónak marad, azt eléri a seprű vége, az utolsónak távozó nő másnap mosoly tárgya — ez a filozófiája. És én hiába magyarázom: a mai világ más, a kisbulik hangulatát lehetetlenség borotvával kettényisszantani, ha elüti a tizenegyet, nem lehet szoknyalebegve kirohanni, és uzsgyi, az utolsó villamosra. Mert a mai fiatalok hangulata csak átmenet egy magasabb szintű hangulatba — sokszor egy különös bölcselkedésbe ... Valószínű, ez a lépcsőzetesség nem volt ezelőtt... Tangó, foxtrott, keringő és vége. A mai fiatalok közt már nem ez megy, valahogy ma minden folytatódik, átváltozva tovább megy. Ez a mostani állapot is valami kényszerű átváltozás. Ezt a férfit az utcán talán pillantásra se méltatnám, most arra kényszerülök, nézzem, foglalkozzam vele s képzelgésem megérintse. Vágyam konkrét helyzetté alakult ... Az egyetlen dolog, ami visszatart ellenkezésemtől, hogy nem szemtelen, nem keres tekervényes ravaszkodásokat. Beszorultunk, s ez van. Tudumásul veszi és tartja a tisztesség határát... Arra persze kíváncsi lennék, miként regisztrál? Nemcsak mint utast, hanem mint nőt? A jármű zúgásán, a repcetáblák látványán kívül belecsúsztam-e én is a képbe? Igen, annyi azért érdekelne, mi van a függöny mögött? Mennyire kicsi vagyok — most érzem —, egy férfikar szinte végigér a testemen. Fülem mögött hallom a tömzsi ember szuszogását, kellemetlen. A három cigánylány fáradhatatlan, valamit állandóan észrevesznek, valamit folyton kitalálnak, igyekszem követni szövegüket, de a disznőság vagy csattanó cigányul megy. Érdekesen felerő
