Irodalmi Szemle, 1986
1986/8 - Rácz Olivér: Labdákkal játszadozó szökőkút (elbeszélés)
•voltak divatban, amikor a svéd király ült Norvégia trónján is. Mert hát azon a trónon évszázadokon át hol a dán, hol a svéd király ücsörgött. A svéd király most már kénytelen egy fizetésből megélni, a norvég király pedig igyekszik jó viszonyban élni a stortinggel. Mokány nép a norvég. Volt idő, amikor a britek is frászt kaptak, valahányszor megpillantották a hajóikat a partjaik közelében. A fasizmus idején pedig az egész norvég nép ellenállásba vonult, s nem is akárhogy. De ezt már megírta Steinbeck ■a Lement a holdban. Olvasta? A lány bólintott. — Nem is egyszer. A fiú rábámult. — Maga tcbbször is elolvassa ugyanazt a könyvet? A lány a szeme sarkából megütközve rápillantott, az arcán setét kis árnyék suhant át. — Maga nem? — Dehogynem! — Hát akkor? — S mert a fiú nem válaszolt, kihívóan mondta: — Van olyan könyvem, amelyet már gyerekkorom óta dédelgetek. Tízszer, tizenötször is elolvastam. A fiú mosolyogva bólintott. — Én is így vagyok vele. — Hát akkor? — A legtöbb ember ostobaságnak tartja, ha valaki ugyanazt a könyvet többször is ■elolvassa. — Aha — mondta a lány fanyarul. — Pedig a dobostortát vagy a krémest akár napjában többször is megeszi. Csak a könyvet tekinti egyszeri tápláléknak. Mint például az én csodálatos Tiborom — mondta elmélázva. — Valahányszor meglátta a kezemben valamelyik kedves könyvemet, megütközve, fitymálva lapozott bele. „Hiszen már olvastad! Hogy lehet egy könyvet kétszer elolvasni?!” De közben a legbárgyúbb filmeket néha háromszor is végigülte. És én vele együtt. Hülye! És nekem egy ilyen hülyébe kellett beleesnem. Épp egy ilyen hülyébe! Nekem, a másik hülyének. Hát nem vagyok én is pofozni való hülye? — Nem — mondta a fiú komolyan. — Ez talán az ellentétek természetes kiegyenlítésének a biológiai törvénye. És maga igazán nem látszik — hogy kedvelt kifejezésével •éljek — hülyének. — Köszönöm — bólintott a lány kecsesen. — Egyszer — mondta aztán fanyar mosollyal —, a dobostorta-tétel bizonyítására, szemléltető oktatásra fogtam. Kacsapecsenyét sütöttem neki. Nagyon jó szakácsnő vagyok — mondta büszkén. — Valahányszor meghívtam vacsorára, azt mondta, reggel óta nem evett, úgy készült a főztömre. De igazán ! Ha olyan jó balett-táncosnő lennék, mint amilyen szakácsnő vagyok, már régen ■az Állami Balettban táncolnám a főszerepeket. Egyszer majd — elharapta a szót, sietve folytatta: — Kacsapecsenyét. Tudtam, hogy az a kedvenc étele. Aztán vacsora közben váratlanul nekiszegeztem a kérdést: „Szereted a kacsapecsenyét?” Majdnem kifordult a falat a szájából. „Tudod, hogy szeretem”, mondta tele pofával, és kiguvadt a szeme a csodálkozástól. „Minek kérdezel butaságokat?” Pontosan erre vártam. „Érdekes", mondtam. „Vajon hányadszor eszed életedben? Huszadszor, századszor?” Megint megállt a falat a szájában. „Begolyóztál?", kérdezte, de akkor már dühös volt. Letette a kést, villát. „Miféle hús ez?”, kérdezte gyanakodva. „Jó hús”, mondtam. „Friss. Egyél csak nyugodtan. Jó hús. Csak azt furcsállom, hogy már ettél kacsát, aztán újra meg újra ízlik neked. . . úgy, ahogyan te furcsállod, hogy már olvastam ezt meg amazt, aztán Tijra meg újra elolvasom .. — Ohó — mondta a fiú kedvtelve. — Nem is rossz példázat. — Nem, mi? Olyan jő, hogy utána napokig felém sem nézett, olyan pokolian össze- -vesztünk aznap este — mondta a lány fanyarul. — Talán akkor csípte fel azt a pipit, aki miatt... na hagyjuk! Ott egye meg a fene! — Egye — hagyta rá a fiú könnyedén, noha az ismeretlen Tibor kezdte dühíteni. — Egye! ... Mondja — kérdezte váratlanul —, magát hogyan szokták szólítani?. .. Szerénységem a László névre hallgat, s ha esetleg kíváncsi lenne rá, elárulhatom a vezetéknevemet is. A lány elmosolyodott. — Az én nevemet majd elolvashatja a színlapon, ha kiváncsi rá. Balról a harmadik. Egyébként — Krisztina vagyok.
