Irodalmi Szemle, 1986
1986/8 - Rácz Olivér: Labdákkal játszadozó szökőkút (elbeszélés)
— Ď — mondta a fiú boldog meglepetéssel —, Kriszta — Krisztiániában?! — Most mi a baj? — kérdezte a lány értetlenül. — Krisztiánia: Oslónak még nem is olyan régen Krisztiánia volt a neve. — Ugrat? — Soha. Krisztiánia. IV. Krisztián dán király tiszteletére. Merthogy akkoriban éppen ez az úriember volt másodállásban Norvégia királya. Oslo valamikor 1600-izében leégett. Aztán ez a Krisztián építette fel az új fővárost. Oslo pedig megmaradt Krisztiánia külvárosának. Ahol most állunk, az például a régi Oslóhoz tartozott. Nem unja még? — Nem, nem — mondta a lány sietve. — Maga honnan tudja ezeket? — kérdezte gyanakodva. — Csak nem tanár? Történelem, földrajz meg ilyen nyavalyák? — Nem — nyugtatta meg a fiú gyorsan. — Építészmérnök vagyok. A norvég építészetet tanulmányozom. Erről jut eszembe: holnap bizonyos Góvik nevű városba utazom, építészetet tanulmányozni. Gjö-vikbe — ismételte meg szótagolva — Velem jön? — Hát persze — kacagott a lány. — Reggel kilenctől próbálunk, délután hatkor már a színházban kell lennem. Közben nyugodtan elkísérhetem bárhová. Ügy hallottam, Norvégiának északon is nagyon szép városai vannak. — Kár — mondta a fiú csalódottan. — Kár — hagyta rá a lány, aztán elfordította a fejét, halkan kérdezte: — Akkor hát holnap este nem jöhet el az előadásra, igaz? — Dehogynem! Kora reggel indulunk, estére már otthon vagyok. Hol kapom meg a jegyet? — A pénztárnál. Van névjegye? A fiú a levéltárcájába nyúlt, névjegyet keresett elő. A lány futva megnézte, aztán megelégedetten a táskájába csúsztatta. — Rendben van. Ehhez a névjegyhez lesz tűzve a belépőjegye. Biztosan eljön? — Ha gyalog kell visszatérnem Góvikből, akkor is — mondta a fiú lelkesen. — Holnapután pedig elviszem a Bydóy félszigetre: ott vannak a múzeumok. Viking Múzeum, Nord^k Múzeum — Amundsen sarkkutató hajója meg minden. Most pedig nézzük meg a várost. Ha nincs egyéb programja — fűzte hozzá óvatosan. — Nincsen — mondta a lány egyszerűen. — Estig szabad vagyok. Egészen vacsoráig. — És az mikor van? A lány újra felkacagott. —• Amikor akarom. Ott étkezünk, a szállodában. De nincsen közös vacsora. Mindenki akkor eszik, amikor akar. — Ez a helyes — mondta a fiú vidáman. — Akkor most megmutatom magának az Agerstuurs erődöt, a Gamle Akerskirkét — ez Oslo legrégibb temploma; valamikor a tizenkettedik század elején épült; aztán megnézzük az Oscarlot-palotát, a királyi várat, és elmehetünk a Holmenhollenra. — Ezeket is az építészetből tudja? — vágott közbe felújuló gyanakvással a lány. — Vallja be, maga mégiscsak tanár! — Ugyan! — tiltakozott a fiú őszintén. — Mielőtt útnak indultam, megnéztem a dolgokat a lexikonban meg az útikalauzokban. Mindig előre felkészülök a külföldi utazásaimra — vallotta be. — Stréber — mondta a lány kötekedve, de aztán ő is bevallotta: — Én utólag szeretem megnézni, merre jártam. így érdekesebb: kiszínezik a dolgokat az élmények és az emlékek. Persze, ez együtt jár azzal a veszéllyel, hogy az ember a helyszínen egy egész sor látnivalót elszalaszt. A maga módszere célravezetőbb. — Na látja — mondta a fiú önelégülten. — Akkor hát bízza rám magát. Van itt valahol valami híres park is ... — A Frogner-park — vágott közbe a lány diadalmasan. — Azt már láttam! De nem tehetek róla — mondta vonakodva —, nem tetszett különösebben: tele van ijesztő szobrokkal. Ha nem a lányokkal együtt néztük volna meg, féltem volna. így viszont rengeteget és nagyon illetlenül vihogtunk: megbotránkoztattuk a többi látogatót. Azt hiszem, a képzőművészeti műveltségem egy kicsit hiányos — mondta aggódva. — Romantikus hajlamú vagyok. — Az a jó! — kiáltott fel a fiú boldogan, mert megörült a lány közvetlen, baráti őszinteségének. — Akkor hát csavarogjuk be a régi Oslót; az egészet úgysem járhatjuk be, eltartana vagy három napig, ha jól belegondolok. A norvégeknél a jószomszédi
