Irodalmi Szemle, 1986
1986/7 - FÓRUM - Kerekasztal-beszélgetés (Grendel Lajos könyveiről)
az életérzésben is. Ennek az életérzésnek az egyik kulcsszava a kiúttalanság. Az értelmiségi lét kiúttalansága, vagy gondolkodási kiúttalanság vagy szemléleti, magatartásbeli kiúttalanság? Ezen valóban el kell gondolkodnunk. Amikor kimondjuk azt, hogy kiúttalanság, akkor valami nagy dolgot be kell ismernünk: a kiúttalanság tulajdonképpen kudarc. Nemcsak egyéni kudarc, hanem a közösségi lét válsága is, vagy ha úgy tetszik, zsákutcája is. Én Grendel könyveit egy erkölcsi válság mementójaként mondom és minősíteném elsősorban. A kritikusság és a másféle szemlélet mellett jellemzője e gondolkodásnak az irodalmi-emberi provokáció is. Szerintem egyszerűen szükséges provokálni vagy figyelmet felhívni. És azt hiszem, hogy innen kiindulva sok mindenre kell keresnünk a választ. Megint csak a vállalás. Mit vállalni? Azt mondja Tőzsér Árpád, hogy vállalni a bizonytalanságot, azaz a majdnem kiúttalanságot. Azt hiszem, hogy aki itt ma szólt, mind nagyon mélyen és őszintén mondta, amit mondott, és nagyon őszintén közelítünk önmagunkhoz, nem az önleszámolás, hanem az egyéni elszámolások zónájához, éppen Grendel könyve és irodalmi gondolkodása ürügyén — valóban mit is vállalhat a kiúttalanság érzésével élve egy író ma, akár prózaíró, akár költő. Nyilván a kiúttalanságot nem, és gondolom, a bizonytalanságot sem. Nyilván sokunkat foglalkoztat irodalmunk egészének ügye és gondja; hogy hol tart ma irodalmunk. A kiúttalanság állapotában-e, vagy valahol másutt? Válságot jelez, s e válságnak sokfelé ágazó érzéseit, tényeit mondja? Ezután felteszem magamnak a kérdést: Milyen lehet az az irodalom, amely a fent jelzett gondolati háttérből kibontakozik, kibontakozhat? Tőzsér Árpád azt mondja, hogy filozófikusság, bölcselet — ez a fejlődés iránya. Ez is lehet egy beágazása. Sok minden más is. Lehet termékenyítő ága a dokumentum, a szociológia, a pszichológia és még sok minden más. Akárhonnan közelítünk, akárhonnan kezdjük, akár mesét írunk, akár esszét, akármit — az eddig elhangzottak alapján a magam véleménye ez: nem tudunk kitérni a küzdelem irodalma elől. Duba Gyula Azt hiszem, hogy van az irodalom legbensőbb lényegében — egyáltalán az irodalomban mint emberi minőségben — valami olyan önmagába vetett hit, valami olyan erő, amelyik akkor is csináltatja az emberrel azt, amit csinál, hogyha — akár! — kilátástalan a helyzete. Kell hogy legyen az irodalomban valami öntörvényű, elemi erejű életerő, és lehetséges, hogy ebben lehet bízni és hinni is egy kicsit. Ez persze így nagyon elvontan hangzik — de hát mivel magyarázni másképpen azt, hogy mondjuk egy ilyen kerekasztal körül eljutunk majdnem a nihilig, és akkor most hazamegyünk, és tovább tesszük a dolgunkat, akárcsak eddig — vagy lehet, hogy még jobban. Dobos László joggal és helytállóan, történelmi értelemben is érvényesen vetette fel, hogy a mi nemzedékünk hogyan indult, és hol van, mondjuk, Grendel Lajos. Én az iróniáig mind az ideig, amíg meg nem írtam a Szabadesést, az Ívnak a csukákat, az Örvénylő Időt, egészen egyszerűen nem tudtam eljutni. Azért nem tudtam, mert azokat a tartalmakat, amelyekről Dobos Laci beszélt, először ki kellett írni, és el kellett távolodni azoktól a régi dolgoktól, és el kellett érni a mába ahhoz, hogy az irónia úgy-ahogy megjelenhessen; mondjuk A macska fél az üvegtől c. regényben már az önirónia is megjelenhessen. Szerintem az önirónia az az írói minőség, amelyet én esztétikai mércével mérve a legmagasabb szintűnek, a legtudato- sabbnak és a legfájdalmasabbnak tudnék be, és ez Grendel utolsó könyvében, sőt az előzőben is benne van. Tehát az önirónia kérdését akartam aláhúzni. Ehhez valóban föl kellett nőnie ennek az irodalomnak, egyénenként is és kollektíve is. És úgy érzem, jó, hogy itt vagyunk. Tőzsér Árpád Ügy vélem, Grendel könyveit eddig túlságosan elszigetelten vizsgáltuk. Duba Gyula ugyan megkísérelte őket elhelyezni a szlovákiai magyar próza folytonosságában, de rá kellene tennünk Grendelt az egyetemes magyar irodalom mérlegére is, sőt értékelnünk kellene a szlovák és cseh irodalom kontextusában is. — Nagy a gyanúm, hogy erre itt most már nem lesz időnk, de ehelyett hadd mondjam el legalább azt az észrevételemet, hogy Grendel Lajos az első szlovákiai magyar író, akit az egyetemes magyar irodalomban nem „szlovákiai magyar írónként” jegyeznek. Tudják persze róla, hogy szlovákiai, de ha