Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - FÓRUM - Kerekasztal-beszélgetés (Grendel Lajos könyveiről)

érzem. És nem tudom ilyen vonatkozásban nem felvetni — akármennyire is szerénytelen, amit teszek — Madách Az ember tragédiájának, ide kívánkozó párhuzamát. Tóth Károly életstratégiákról beszélt, olyan életstratégiákról, amelyeket Grendel a könyveiben sorra elvet. De hadd korrigáljam Tóth Károlyt: a szerző a felsorolt életstratégiákat csak elvetné, ha elvethetné. Pontosan úgy, ahogy Adám is elvetné a Tragédia zárójelenetében — öngyilkosságával — a megelőző képekben megfogalmazódott életstratégiákat, ha elvethetné, ha meg nem jelenne Éva vallomásával a gyerek. De megjelenik, s Adám immár az elkerülhetetlen jövőbe beletörődve mondja: „Legyőztél, Uram, ím, porban vagyok, Nélküled, ellened küzdeni nem tudok.” Az élet folytatása valamiféle biológiai etikummá válik számára. Persze Madáchot Is pontosan ezért marasztalta el egy nem kisebb személyiség, mint Lukács György, és illette ugyanazzal a váddal, amely váddal most Tóth Károly és mások is illetik Grendelt. Tudniillik, hogy a könyv utolsó jelenete a történethez mintegy hozzá van ragasztva, hogy a belőle folyó életszemlélet, filozőfa nem az Egész logikájából következik.

De kérdem én, mi következhet a tragédia, a halál „stratégiája” után? Ha az ember a tragédián túl akar lépni, akkor tragikus életszemléletéből csak optimizmus következhet. A halál, a tragédia nem fokozható. Csak élet van és halál. Más „stratégia” nincs. S az életnek a halállal, a tragédiákkal együtt való vállalását nevezem én tragikus optimizmusnak. S egy ilyenféle tragikus optimizmus alapján tarthatjuk logikusnak Madách gondolatfűzését, s Grendel regényének befejezését is. Azzal ugyanis, hogy az Áttételek hőse az öngyilkosságot elvetette mint kiutat, mint lehetőséget, egyértelműen azt mondja, hogy tovább akar lépni. A megalkuvás alternatívája ugyan a könyv minden lapján jelen van, de nem érzem, hogy a hős ezt az alternatívát vállalná. Ö csak kacérkodik ezzel a lehetőséggel, de abban, ahogy megfogalmazza, ahogy kifejezi ezeket a lehetőségeket — az iróniában, a humorban, a groteszkben és a gúnyban —, felülállás van, megítélés, ha úgy tetszik: elítélés.

Összefoglalva: Grendelnél az irónia kezdettől fogva nagyon hangsúlyosan strukturáló eleme a műnek, mintegy jelezve a részleges kívülállását, elítélő álláspontját, magatartását a felsorolt „stratégiákkal”,

életlehetőségekkel szemben, s amit végül is vállal — a gyereket, a jövőt —, azt egyfajta biológiai etika kényszere alatt vállalja, s így válik a könyv tragikus vagy pesszimista alaphangja tragikus optimizmussá.

S hadd szóljak még hozzá az előbb elhangzottak közül ahhoz a kérdéshez, hogy vajon tematikai vagy nyelvi újítás-e Grendel regénye. Más szóval: tematikai hoza- dékainál fogható-e meg inkább vagy nyelvi (formai) hozadékainál.

A regény mint műfaj a kezdeti „információs” esztétikumtól a Defoe óta eltelt mintegy 250 év alatt fényévnyi távolságokra távolodott. Defoe a Robinsonban egy addig nem ismert világot, a bennszülöttek, a távoli világrészek világát hozta az olvasók elé, ezzel szenzációt keltett, könyve információtartalma miatt volt érdekes. De mi történt később? Mit tesz mondjuk Balzac? Balzac a regényt a tárgyi információ irányából a szociológia, a társadalomszociológia irányába téríti ki. Dosztojevszkij később a lélektan, a pszichológia irányában mozdul el. Joyce meg a pszichoanalízissel fejeli meg a regényt. S ezek a kitérések, eltolódások valamiképpen a nyelvben, a regény műfajának formai innovációjában jelentkeztek. A meglévő, már felfedezett földrajzi-társadalmi teret nem horizontálisan, hanem vertikálisan, mélységében tágították. A mai regényt a filozófia, a bölcselet irányába érzem eltolódni, és annyiban érzek újnak, érdekesnek, esetleg szenzációnak egy regényt, amennyiben filozófiát tud nekem közvetíteni. Filozófiát, de persze nem szorosan vett bölcseleti rendszert. A filozófia ebben a fekvésben inkább filozofikum, az igazmondás nyelvének inkább keresése, mintsem az igazságmondás maga. Érthetőbben s kicsit képletesen: az irodalmi ábrázolás tárgya, az ember, annyira atomizálódott, hogy közvetlen vizsgálni — akár a fizikában az elemi részecskéket — már lehetetlen, s ha mégis megkíséreljük a vizsgálatát, akkor tulajdonképpen a vizsgálatnak nem a tárgyát, hanem a módját — értsd: a mű kife- jezési anyagát, a nyelvet vizsgáljuk. Pontosan úgy, ahogy a heisenbergi fizikában is az elemi részecskékre vonatkozó ismereteink képezik a vizsgálat tárgyát, s nem maguk a szinte megfoghatatlan elemi részecskék. Grendel úgy mond el nekünk egy történetet, hogy közben állandóan a történetmondás lehetetlenségét bizonygatja és bizonyítja, s így végül is könyvét