Irodalmi Szemle, 1986
1986/7 - FÓRUM - Kerekasztal-beszélgetés (Grendel Lajos könyveiről)
Tóth Károly Ha már így fennakadtunk az Áttételek zárójelenetén, hadd próbáljam állításomat egy más megközelítésben alátámasztani: A monológ egésze alternatívák — mondhatnánk így is: életstratégiák, életstratégiai alternatívák sorozata, még inkább az elbeszélőnek ezekkel az alternatívákkal való szembesülése. Ezek a kiútlehetőségek nagyon széles skálát mutatnak (család, szerető, munkahely, menekülés stb.). A regény végén az elbeszélő két véglet között választhat: öngyilkosság vagy beépülés. A kettő ráadásul számára ugyanazt jelenti: az én teljes feladását. Tehát ezek valójában nem is lehetőségek — és ezt az elbeszélő tudja a legjobban! Azzal, hogy tudja, a két utolsó lehetőség (is) negálódik. És itt kell megállnunk! A regény nagy pozitívumának tartom, hogy a szerző valamennyi felmerült lehetőséget minősíteni (elvetni) tudja. A kérdés: az utolsó jelenettel — még ha tényleg felemásan is — miért tesz kivételt? Grendel itt megfeledkezik jól felfogott módszeréről. Engedményt tesz! Módszere: benn lenni a dolgokban. A minősítések [elutasítások) erkölcsi alapját ez adja. A történetben való bennlevés annyit jelent, hogy nem engedünk semmilyen álom-, remény- vagy utópiakép vagy illúzió vonzásának, mindig a realitás talaján maradunk. Ezért nem lehet a hőst (vagy mást) a történet realitásából kibukfenceztetni, még akkor se, ha nagyon visszafogottan, átgondoltan, kérdőjelekkel tennénk is azt. Magát a realitást, annak struktúráját kell felvázolnunk, és ebből egy pillanatra sem hiányozhat a hős. A katarikus élmény nem a probléma megoldhatóságában — hogy van-e kiút vagy sem —, illetve megoldásában rejlik, hanem e realitás bemutatásában, meg- komponálásában. A nyelvi funkciók kérdéséhez: Nem nyelvi funkciókról beszéltem, hanem a nyelv szerepéről az irodalmi alkotásban. Hamvas Béla mondja: Az írónak dolga csak a szavakkal van — szóértékekkel. Az irodalom nyelvkompozíció (ahogy a zene hangkompozíció, vagy a festmény színkompozíció), ennél semmivel se több. de nem is kevesebb. (Gondoljunk csak a lírára!) Grendel írja: „mindig szerelmi történetről van szó”, de olyanról, amelynél a dekoráción van a hangsúly — hozzátenném: a nyelvi dekoráción. Nem olyan értelemben kell felfogni ezt a kérdést, hogy az irodalomnak úgymond alapanyaga a nyelv — ez a kérdés elkendőzése csak, egyébként se csak a nyelv az! —, hanem hogy a nyelv mire képes, mire hivatott az alkotáson belül. És ez már elvontabb kérdés. Elképzelhető ugyanis, hogy az írói ábrázolásmód nem is ábrázolás a hagyományos valóságábrázolás értelmében. A nyelvnek ugyanis a valósghoz semmi köze. A nyelvi (grafikai, akusztikai stb.) jelekkel, illetve a hozzájuk tartozó jelentéskomponensek egymásra vonatkoztatásával csak jelölhetjük a valóságot, sőt, akár „valóságot” is alkothatunk belőlük (lásd fantáziaképek, mese, sci-fi stb.). Ügy vélem, Hamvas épp ezt nevezi meg a realitás fogalmával. E realitás így sokkal több lehet, mint a valóság. Erre csak a gondolkodás képes. A nyelv funkciója ilyen értelemben mérhetetlenül felértékelődik, aminek következményeit sem a stilisztika, sem az esztétika nem mérte fel elégségesen, talán a szemiotika és a nyelvészet jutott ez ideig a kérdésben legtovább. Azt mondhatnám, az író — s félek, mindenki, aki csak a nyelvvel kénytelen dolgozni — mást se tesz, mint fa hagyományos értelemben használva a fogalmat) hazudik. Ugyanazzal a nyelvvel hazudunk, mint amelyikkel (állítólag) igazat mondunk. Felvetődik a kérdés: Vajon az én morális alapjain fordul-e a kocka erre vagy arra? Csak részben. A moralitás a kérdésben nagyon fontos, hiszen a nyelv kétségtelenül a legvadabb hazugságok kimondására is alkalmas. De vajon a (vadjigazságok kimondására inkább hajlónak is ilyen könnyű a helyzete? Ez már komoly ismeretelméleti kérdésként (is) felmerül. Grendel az ősazonosság problémáját felvetve mindig az igazság után kutat. Valójában nem is az igazság érdekli, inkább az ezen ősazonosságkersésben, önreflexióban rejlő hamisság (hazugság). Hiszen ezek az emberi, nemzetiségi, értelmiségi, hivatal- nok-írói, egyéni önreflexiók állítják nemzedékét, kortársait olyan végzetes dilemmák és válságok elé. És ez már érintkezik az előbb említett ismeretelméleti problémával (gondoljunk csak a Galeri utolsó, fénykép-jelenetére). Grendel filozofikus, esszéisztikus, akárcsak Musil vagy Kafka. Grendel regényei fikciók, jelek, melyek valahol nagyon nevünkön neveznek. Tőzsér Árpád Én a három Grendel-regény tengelyfogalmának a tragikus optimizmus motívumát
