Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - FÓRUM - Kerekasztal-beszélgetés (Grendel Lajos könyveiről)

följegyeztem a fiú hazatérésének a momentumát, amely most, íme, másodszor is előbukkant.

Én azt hiszem, hogy Grendel az utolsó mondatokkal a pozitív életlehetőségeket akarja fölvillantani, és közösséglelkületi összefogásra, utódaink iránti morális elkötelezettségre, emberi tartásra, ha tetszik

— Sütő szavával — a sajátosság méltóságának vagy a méltóság sajátosságának az őrzésére hív fel bennünket. Közben a zárótételt úgy oldja meg, hogy az ne legyen idegen a regény egészétől, s még véletlenül se hangozzék lapos didaxisnak vagy üres retorikai felhívásnak.

Nézzük az utolsó passzust: Hány olyan nyelvi jel van benne, amely arra utal, hogy az elbeszélő — aki már-már kezdett volna hozzászürkülni a társadalmi, közösségi masszaelvekhez, kezdte volna föladni önmagát, önmaga azonosságát egy bizonyos karrier és boldogulás érdekében — egyáltalán nem örül annak, hogy a gyerek megérkezik: „S amikor már a legjobb úton vagy afelé, hogy befolyásos barátaid kegyeibe férkőzz, s előmeneteled és érvényesülésed útjáböl az utolsó akadályokat is eltakarítsd, a sors újabb kiszámíthatatlan cselvetéssel közelít hozzád.” — Tehát egyáltalán nem örül a gyerek megjövete- lének, inkább a sors cselvetésének tartja azt. „Te rosszat sejtve nyitsz ajtót — a csöngetés után —, s rossz sejtésed be is igazolódik: a fiad áll a küszöbön.” Figyeljünk a jelzőkre: rossz sejtés! „... bejelenti, hogy megszökött.

Az istenit! — káromkodsz, amelyett hogy istenhozottal köszöntenéd.” Az elbeszélő megint, ebben a szövegrészben is távol tartja magától az egész ügyet. Azt mondja:

„— Csöndesebben — csitítgatod. — Különben is, fiam, nem biztos, hogy én vagyok az, akit keresel” Nem biztos. Termékeny bizonytalanság — ez az, amiben a szerző hagyja az olvasót. Ennek a mondatnak, ennek a tételnek fontos szerepe lesz az utolsó mondat megítélésében is. „Egésa éjszaka arra gondolsz: nem biztos, hogy a megmentőm vagy, nem biztos, hogy a megmentőm vagy, nem biztos, hogy a megmentőm vagy ...” Háromszor egymás után. Ha tudjuk, hogy stilisztikailag mi az ismétlések, a fokozások funkciója, akkor ehhez nem kell kommentár. Megint csak a termékeny bizonytalansághoz jutunk. „Másnap, harmadnap, egy hét múlva is várod még, hogy Bea érte jön, és elviszi.”

Várod. Kiderül, hogy hiába. „Ehelyett tíz nap múlva két nagy csomagot hoz a postás, bennük a gyerek személyes holmija: alsónadrágok, ruhák, télikabát, fogkefe, fésű, minden.

Csak most ne hagyj el, fohászkodsz.

Csak most segíts megtisztulni.”

És most kérem, olvassuk azt, ami ezután következik a regényben — a meg nem írt mondatokat, a „szemantikai csönd”-et. Megtisztul a hős? Nem tisztul? Lezáratlan marad a kérdés? Milyen erkölcsi választ ad rá az elbeszélő? Termékeny bizonytalanság van a lezárásban, amely az olvasó etikai állásfoglalására bízza, hogy továbbgondolja apa és fiú történetét. Én tehát nem tudok egyetérteni azzal, hogy ennek a regénynek a lezárása rossz. A lezárás, éppen nyitottsága révén, kitűnő. Megfelel annak az erkölcsi kapaszkodásnak, amely a hős magatartását jellemzi, megfelel annak az ambivalens, kétségek közt hányódó életérzésnek is, amely egész sorsát végigkíséri. A Tóth Károly által elmondottakhoz kapcsolódva: Azt hiszem, megfelel a zárótétel annak a kérdéseket nyitva hagyó vagy sok oldalról megközelítő, mozaikos meg soklátószögü szerkesztésnek is, ami általában a Gren- del-regényeket jellemzi.

Még egy észrevételem volna. A nyelv kifejező funkciójáról Tóth Károly elemzésében, úgy érzem, kevés szó esett, s még kevesebb a nyelv felhívó funkciójáról. Pedig éppen az utóbbi révén kapcsolódunk az etika kérdéséhez, s ha így igaz, én azt mondanám, hogy a sokat vitatott utolsó mondat éppen a felhívó funkciót szolgálva jelenik meg a regényben, a célból, hogy az olvasót állásfogalásra próbálja bírni. És ennek kapcsán talán fokozottabban hangsúlyoznunk kellene, hogy a valóságábrázolás Grendel regényeiben nemcsak nyelvi problémaként vetődik föl, hanem olyan etikai problémaként is, amely közösséglelkületi és nemzetiségpolitikai kérdések egész szövevényét sodorja magával.

Grendel Lajos regényei számomra azért jelentettek élményt, mert úgy vélem, hogy etikai meg közösséglelkületi kérdéseink pontosan fogalmazódnak meg bennük, méghozzá erősebben, mint ahogy erről eddig beszéltünk; szerintem a magyarországi kritika is elsősorban azzal adósa a Gren- del-regények elemzésének, hogy ezt a jelentéstartományt nem fedte föl és nem fordította le kellőképpen a kritika nyelvére.