Irodalmi Szemle, 1986
1986/7 - Kövesdi János: A „hétköznapi realizmustól” a játékos és ironizáló-groteszkig (interjú Bohumil Hraballal)
# Az ön irói módszerének sajátos kísérőjelenségei a meglepő, váratlan, sok esetben provokáló kifejezések, fordulatok, a túlzások és a szertelen motívumok, amilyenekkel gyakran találkozhatunk a népmesékben is. Épp ennél fogva az ön művészi világa sokszor a népmesék világát juttatja eszembe. — Pontosan úgy van. Fején találta a szöget. Minden túlzást, minden groteszkséget, minden „különcséget”, szertelenséget valakitől hallottam valahol, és valamennyit lelkesedéssel fogadtam, ugyanakkor megtisztelve éreztem magamat, hiszen mindaz valaki másnak, nem pedig nekem jutott eszembe, valaki más, nem az író találta ki őket. Nagyon szeretem az anekdotát, nem is annyira a tartalma, a hatása és a csattanója, a mögöttes vagy a mellékjelentése miatt, hanem egyszerűen az anonimitása miatt, a miatt a névtelenség miatt, amivel egyedül csak a mese, a legenda, a mítosz és az allegória rendelkezik, noha valószínűleg a mítoszok és a legendák először reáliák voltak, történelmi események, történelmi személyek. # Az ön műveinek leggyakrabban a kisember a hőse. Miért? — Én együtt éltem velük, nagyon sokat üldögéltem és ma is elüldögélek velük kocsmákban, sörözőkben, ők az én barátaim, de főként, bármilyen visszatetsző is • esetles, azok az én barátaim, akiket név szerint nem is ismerek, csupán az asztaltársaságból, ahol beszélgetni szoktam velük és ahol iszogatjuk a még mindig jó söröcskét. Azért szeretem őket, mert az ő életük végképp nem olyan könnyű élet, mint az enyém, ráadásul a legtöbbjüknek gondoskodnia kell a családjáról is. És azonfelül képesek úgy elrendezni a dolgaikat, hogy még a sörözőbe is jusson idejük beülni, hogy megnézhessenek egy jó futballmérkőzést. Az olyan férfinak, aki nem jár el olykor-olykor a kocsmába, valamilyen hibája van, azért, mert nem képes gyógyítani magát, nem is a nevetéssel, hanem pusztán a többiek jelenlétével, a többiek társaságával .. . 0 Ön az írásaiban úgy beszél a munkáról, mint valamilyen szent dologról. Az emberi kéz az ön számára valamiféle jelkép, a nemeslelkűség biztosítéka. „... az a csinos kis cipő, amit a varázslatos emberi kéz készített...” — írja például egy helyütt. — Ez talán azért van így, mert amatőr vagyok, mert szeretem azokat az írókat, akik számára az írás nemcsak azt jelentette, hogy általa megvalósították önmagukat, hanem akik számára az írás szertartás, a legfontosabb dolog a világon. Én már gyermek- és egészen zsenge ifjúkoromtól szerettem eldolgozgatni a kertben, talán azért is, mert a szünidőkben képes voltam megkeresni a betevőmet azzal, hogy raktam a gabonakévéket a szekérre, a cséplőgépre, majd hordtam a hátamon a gabonával telt zsákokat a cséplőgéptől be a kamrába, sőt a hombárba, meg talán azért is, mert megismertem jó néhány foglalkozást és csak azután lettem „szabadúszó” író; ma bízvást elmondhatom, hogy valamennyi munkahely, valamennyi munka, a legnehezebbek is szentebbek voltak a számomra, mint mostani munkám, vagyis az írás, mivelhogy teljesen azonosulni tudtam azzal, amit csináltam, képes voltam együtt dolgozni és tartani az iramot olyan munkásokkal, akik igazán értették a dolgukat, és én is igyekeztem azt érteni; úgy, csakis úgy, hogy alázatos tudtam maradni a munkában, csak úgy lettek az én munkatársaim a barátaimmá is, akikkel ha összetalálkozom, valamiféle közös, bensőséges érzés tölt el bennünket, összeölelkezünk, elmegyünk valahova meginni egy korsó sört, és ugyanott folytatjuk, ahol valamikor abbahagytuk a beszélgetést, arról, mit csinálunk, miben reménykedünk, mit csinálnak a rokonaink, vajon megengedhetjük-e még magunknak azt a fényűzést, hogy magunk elé rakatjuk a söröskorsók végtelen sorát... A munka összekötött bennünket és mindig találtunk elegendő időt arra, hogy elmondjuk egymásnak magunkról a legfontosabbakat és az olyan intimitásokat is, amilyeneket csak barátok mondanak el egymásnak ... # A Táncórák... című írásának ugyanazon az oldalán olvasom, hogy „...hajaj, akkor még a férfiak gálánsak voltak a nőkhöz”, s azt hogy „... mieink voltak a szökőkutak, a pálmák és a márványoszlop és rajta a mezítelen Éva, kinek a lába előtt hevert az egész világ...” Nincs itt valamiféle ellentmondás? Hogyan vélekedik a nők jelenlegi emancipációjáról? — Hm. Csakhogy az a bizonyos mezítelen Éva, kinek a lábainál hevert az eeész világ... az voltaképpen egy jelkép az Óváros tér egyik házán, ahol egykor a Schon- bach-féle temetkezési vállalat működött; valamikor magam is ott laktam, és amikor csak jött hozzám látogatóba Pepin bácsikám, mindig ámulatba ejtette a háznak e jelképe, és főként azután, miután megmutattam neki, hogy a pincében felhasználásra előkészítve egy halom koporsó áll, a lakók pedig az első emeletre járnak szénért. . . Meg
