Irodalmi Szemle, 1986
1986/7 - Kövesdi János: A „hétköznapi realizmustól” a játékos és ironizáló-groteszkig (interjú Bohumil Hraballal)
'mintegy llehet hogy spontán, de mégis) kruciális elemként sajátos módon tovább fejleszteni és kiaknázni.” Mi a nézete önnek erről a kérdésről, s ha egyetért azzal, hogy az ön fő elbeszélő műfaja a „kocsmai történet”, hogyan ítéli meg ezt a prózai kife- jezési formát? — Amikor én Hašekról beszélek, ugyanakkor mindig Kafkáról is beszélek, én mindig igyekeztem copfocskát fonni ebből a két egymástól annyira elütő stílusból, amelyek ha még látszólagosan oly ellentétesek is, mindazonáltal kiegészítik egymást... Ám maga most a kocsmai történet felől kérdez engem. Meg kell mondanom, hogy ezt a kifejezést Eman Frynta találta ki... Ez a forma tehát az én írásmódom is, én éppúgy szeretem a valóságot, mint Hašek, éppúgy szeretem a groteszket, mint ő, én is szeretem a váratlan fordulatokat, a gageket és az iróniát, akárcsak ő, én éppúgy szeretem a szertelenségeket és a könnyed obszcenitásokat, akárcsak az én Hašekom, de éppen Radko Pytlíknek köszönhetően, aki előbányászott az újságok mélyéről néhány száz apró Hašek-riportot, úgynevezett „helyi érdekű írásokat”, alkalmam volt — noha csak az utóbbi években — tudatosan is szemügyre venni, milyen is voltaképpen az igazi hašeki módszer... Minden kis cikke egy ténnyel kezdődik, azzal, ami az utcán történt, aminek a szemtanúja volt, vagy amit erről vagy arról az esetről a rendőrigazgatóságon mondtak neki... Azt leírta, de az írás utolsó harmadában azt a bizonyos kényszerűséget sulykolófa alá vette, és a szerencsétlen eseményt vidámmá formálta fehér vagy néha fekete humorban pácolva, groteszk és abszurd történetté transzponálva... így született az ő nevezetes prágai iróniája; ezek az ő mikronovellái először az újságok hasábjain jelentek meg, majd felfűzte azokat a pikareszk regény epikus fonalára, ami nem más, mint a Svejk... De vigyázat! Mindezek a mikronovellák sebet ejtőek, ám ugyanakkor humoruk és nevettetésük révén gyógyítóak is. Einstein arra a felismerésre jutott, hogy „az isten játékosan alkot, de nem rosszindulatú”, ez viszont nem érvényes Jaroslav Hašekra, az ő szövegei nagyon is játékosak, de néha olyannyira rosszindulatúak, mint maga az élete. Én magam egy kicsit olyan almának érzem magamat, mely nem esett messze a fájától... ® Az emberi értékeken kívül mit jelent az ön számára a „mélyen rejtőző gyöngyszem?” — Jákob Bőhme, a görlitzi varga és a filozófus arról ír, hogy az emberben voltaképpen egy kútfő rejtezik, hogy az embernek, aki a megismerésre törekszik, tudomása van arról a szakadékról, melynek mélyéről az Isten beszél... Bőhme így zárja ezt a magyarázatot: „És ebben a szakadékban fekszik az ő gyöngyszeme.” Ez az utolsó mondat oly erősen megragadt bennem, hogy nemcsak első könyvemnek adtam a Perlička na dné [Gyöngyszem a mélyben) címet, hanem rájöttem, hogy mindazoknak az embereknek, akiket szeretek, megvan a maguk gyöngyszeme a mélyben, általában anélkül, hogy tudnának róla. Ügy gondolom, Dosztojevszkij is bebizonyította a regényeiben, hogy azt a bizonyos gyöngyszemet épp azok hordozzák a lelkűk mélyén, akik a társadalomnak is a mélyén vannak és ugyanakkor onnét fölfelé tekintenek. Q Az ön művészetének egyik legfontosabb értéke az, hogy műveit biztos empíriákra, saját élettapasztalataira építi, arra, amit az élet legkülönbözőbb területein (a legkülönfélébb foglalkozások során) megélt. Ön tehát tántoríthatatlan realista. Vajon hagy-e az ön esetében az empirizmus elegendő helyet a fantiáziának is? Hogyan ítéli meg a relitás és a fantázia viszonyát az írói munkában? — Elég csupán kinyitni az újságot, bekapcsolni a rádiót vagy a televíziót és biztos, hogy napjában legalább egyszer ámulatba ejt bennünket valami, ami a világban történt, hogy az, amit a képernyőn látott vagy a rádióban hallott, esetleg olvasott valahol az ember, olyannyira hasonlít valamilyen rossz vagy gyönyörűséges álomhoz, hogy bizonyos: a tudomásunkra jutott konkrét eseményben van annyi fantázia, mint Jules Vernében vagy teszem azt egy cseh népmesében... Űgyhogy éppen a valóság az, ami engem mindig megelőz, amit én éppen úgy gyűjtök, mint azokat a szinte elképzelhetetlen és hihetetlen történeteket, amelyeket a sörkocsmákban mások találtak ki... Szerencsés — tehát zseniális — pillanataimban itt-ott sikerül talán a magam fantáziájával továbbképzelnem mindazt, ami a valóságban lejátszódott... Azt hiszem, a fejlődő, növekedő valóságnak szorosan lépked a nyomában az emberi fantázia . . És maga az író' nem egyéb, mint közös nevezőre hozója ennek a két kategóriának. Eman Frynta azt írta rólam, hogy az én írói stílusom úgynevezett „leica stílus”, hogy van hozzá képes
