Irodalmi Szemle, 1986
1986/7 - Duba Gyula: Az idő hangjai (esszé)
az ember, tégy valamit! Mentsd meg magad! Semlegesítsd a történteket, állítsd meg és forgasd vissza az idő kerekét! Aztán megvetően és sajnálkozva: te is másokra vagy szorulva, szegény nyomorult! ... Az ember elsőbbségét az íróval szemben más jelek is hirdetik. Ahogy múlnak az évek és gyarapodik a megélt idő tömege, a régi hangok, dallamok és ritmusok mind szorgalmasabban visszatérnek és felidéződnek. Ám nem ösztönzésként az írónak, hanem — nosztalgikus? — emlékként és biológiai ritmusként az embernek, rejtett benső húrok megfejthetetlen pengéseként. Ki pendíti meg őket, ötlik fel a tétován csodálkozó kérdés, kinek a keze játszik a lélek rejtett húrjain? Nincs más válasz, ezek az idő hangjai, s maguktól szólnak, rejtelmesen és kiszámíthatatlanul. Gyors, ütemes léptekkel, céltudatosan sietek valahová: távoli mélységből, halkan felcsendül bennem az ifjú kovácsok dala. Nem dúdolom, csak érzem a melódiát, ki sem ejtem a szavakat, valaki mégis énekli bennem a régi hangon. Embersűrűben céltalan bolyongva hangzik fel a kondáskirályfi megadó hangja. „Király apám, hát indulnék, mondd meg, merre az ellenség!” És ha téli falu fagyos utcáján járok kopogó léptekkel, bízvást feltör a mélyből a szerény dallam: „Te vagy az az egyetlen...!” Víssza-visszatérnek a ritmusok, de nem lényeges tartalmat, nem értékes mondanivalót sugallnak, nem történelmet idéznek, hanem csak régi önmagamat. Semmi nincs rájuk hatással, nem a pillanatnyi helyzetnek engedelmeskednek. A véletlen játszik velük és velem. Megjelenésük kívül esik akaratomon, öntörvényeiknek engedelmeskednek. Nem is külső igény kelti életre őket, hanem megfoghatatlan benső szükség, melyről nem tudok. Néha sejtem, hogy talán a rohanó idő sodra görgeti őket, szelek szárnyán sodródó pitypangmagocskákkal rokonok. Olyan kényszer idézi fel őket, amely az évekkel mintha növekedne, gyarapszik észrevételenül. Az idő hangjaival talán az ifjság üzen? Mindenesetre jelzéseikre a szívnek és léleknek van szüksége, tehát az embernek. Az élő szervezet, az ember veszi üzenetüket, ösztönösen és elemi érzékenységgel, csodálkozó és hálás örömmel. Az író magyarázatukat keresi és manipulál velük, de jelenlétükről nem tehet. Ez pedig azt jelentené, hogy az író az emberből él? Hogy az írónak — a magabiztos alkotónak — is az ember a felső foka?! 8 Az ifjú kovácsok még nem tudták, de ma már tudjuk, hogy az idő azért emel fel, hogy később elveszejtsen. Életnek — az életünknek — nevezzük ezt a folyamatot. Minden igaz lehet, amiben hiszünk közben, s ugyanakkor minden esetleges. Az állítás első felét igazolja a bennünk zengő benső idő. S állításunk másik felének értelmében jő, ha a rajtunk kívül álló történelmi idő zúgva visszhangozza bensőnk üzenetét, mert akkor — talán — teljesítjük küldetésünket.
