Irodalmi Szemle, 1986
1986/7 - Duba Gyula: Az idő hangjai (esszé)
aztán már a történelmi idő táplálja és élteti. Ebben az összefüggésben háttérbe szorul az író, és előtérbe kerül a mű mint közösségi érték, mint az írói létforma lényege. Mint cél, munkaprogram és végső érték! Ismétlem, a vázolt küzdelem folyhat akár egy életen át, s talán terméketlenül, dúlhat változó eredménnyel s meglehet, eldöntetlenül. De — ki kell emelni — mindig kockázat mellett folyik. És mindig az író kockáztat, s szinte mindent. Ha a benső időt — szubjektív énjét — kizárólagossá teszi, a történelmi idő — a közösségi valóság — elutasíthatja művét és nem fogadja be. Lényegében halálra ítéli! Ám ha munkáját csak a külső valóság határozza meg, valószínűleg nem művet hoz létre, hanem csak utánzatot. Róka fogta, csuka fogta helyzet, egyensúlyát csak a két összetevő kiegyenlítődése teremtheti meg. Szubjektív és objektív — feltétele: a tehetség. A tehetség egyik kétségtelen ismérve pedig az alázat. Elsősorban és mindenekelőtt alázat az élettel szemben. (Aztán az emberrel szemben, de erről később lesz szó!) Az élettel szembeni alázatra egyetlen valóságelem — ok, jelenség —tanítja meg biztosan az embert; a halál élő tudomásulvétele. A halál közelsége — lehetősége —, közelünkben vízióként felvillanó arca, érzékelhető látványa vagy érzete lerombol minden elbizakodottságot és büszkeséget, megtépáz minden önelégültséget, azonkívül megsemmisíti és érvénytelenné teszi a belső időt. Tételezzük fel — s talán nem alaptalanul —, hogy túlélünk egy súlyos autóbalesetet. Az események lefolyása néhány másodperc műve. A benső idő utolsó megmaradt képe — a lélek öntudatának bizonyítéka —: a gépkocsi első ütközője kidönt egy útpartot jelző fehér műanyag oszlopot, és az árokba futva megérinti a töltés ferde, felázott falát. S abban a pillanatban az érzékelés és tudatosítás — a benső időt megtestesítő folyamatok folytonossága — megszűnik és űr keletkezik. A benső idő megszűnt és eltűnt. Pedig élünk, eszméletünket sem veszítettük el, fájdalmat nem érzünk, és bizonyára érzékelünk, mégis szakadás történt, nincs időfoytonosság. Az űr tarthat néhány másodpercig, de akár órákig is, nincsenek méretei, csak állapota, mely a világ hiányával azonos. Persze, mondhatjuk emlékezetkihagyásnak, sokknak, bárminek, a benső idő hiányát nem magyarázzuk vele. Mert amikor az összetört szélvédőn át kijutunk a géproncsból, öntudatunk állapota és időérzékelésünk folyamatossága újra helyreáll. Folytatódik a belső idő érzékelő és emlékező folyama. Sérülés nem történt — kegyes volt a sors —, bizonyos kábultság árán a komoly sokk is elkerült. Látszólag semmi sem történt, ami mélyrehatóan meghatározó. Ám az öntudat folytonosságából — a belső idő kontinuitásából — hirtelen törés okán hiányzik egy szelet. S ez a hiány a fogalom -i- és jelenség — létének komolyságát ássa alá. Ezek szerint a benső idő esetleges : és sérülékeny. S mindenképpen másodrangú (a jelek szerint). Mert az egyetemes — a történelmi — idő közben is volt. Kopár, kora tavaszi dombok között, komor ég alatt, szemerkélő esőben, melybe hópelyhek vegyülnek, autók suhannak a messze áttekinthető úton. Egy percre sem álltak le közben, érkeztek és távolodtak, egy pillanatra talán lassítottak, hogy segítséget kínáljanak fel, aztán továbbszáguldottak. Az élet nagy, mozdíthatatlan nyugalmával lélegzik tovább, a lét történelmi jelenléte megállíthatatlan, az objektív idő diadalmasan hömpölyög. De az ember benső ideje, melyben az egyén tudata — vágyai és emlékei — örökérvényűnek tűnik fel, egy pillanat tört része alatt megállhat, s talán egészen elveszhet, nyom nélkül megsemmisülhet. A történelmi idő uralja az ember benső idejét, birtokolja egyetemes érvénnyel, hatalmasan. 7 Aztán az ember az írót győzi le. Fölényesen legyőzi az alkotót, aki a maga méreteiben és életközegében mindenhatónak tudta magát. Már a baleset — ha megtörtént — rádöbbenti, hogy teremtő ereje viszonylagos, hatalma a tiszta fehér papírlapok mezőire korlátozódik. Életformáló akarata feltételes módon érvényesül. De a valós csúnya és komor mezőn, a szürke ég alatt egyedül állva — kiszolgáltatott és védtelen. Nincs ereje — mint ahogy senki másnak sem — visszafordítani, ami történt; meg nem történtté tenni, megelőzni sem volt ereje. Az emberi dráma elkerülhetetlen és visszavonhatatlan. Mit ér most, hogy az irodalmi műben játszódó dráma törvényeit ő teremti meg, maga irányítja a menetét és következményeit? Mi haszna, hogy az író kénye-kedve szerint dönt az emberi sors — sorsok felett? Mit ér formát teremtő és sorsformáló akarata, ha a saját sorsa alakulásába nem szólhat bele? Cselekedj, mondja keserűen az írónak
