Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - Duba Gyula: Az idő hangjai (esszé)

jegyében, a jelenért folyik a küzdelem. A jelenért, melyben a dolgok történnek, pontosabban a pillanatok végtelen soráért, melyekből a történeti idő egybeáll. A kezdő író kutató tekintetét először — ösztönösen — a külső valóságra veti és a történeti idővel méri össze erejét. Nekiveselkedik és leírja — megírja? — környezete történéseit. Ez. a korszaka azonban átmeneti, mert a lényeget kutató és formát komponáló tudat hamar rádöbben, hogy a fizikai valóság és a történeti idő koordinátái „csak” azt a teret határozzák meg, amelyben a benső idő törvénye szerint az én mozog. Ezért figyelme egyre inkább az énre — önmagára — irányul, s ezzel együtt a benső időre, amely számára — az én számára — uralható összefüggések rendszerében birtokolhatóan tartalmazza a világot, a végtelent.

E végtelennek a kapui a múltba nyílnak. Bőkezűen világnyi térségekre tárulnak. Dáriusi gazdagság csillan fel mögöttük. A mohó és telhetetlen írói képzelet fegyelmezett szigorral tapogatja körül e végtelen rejtett zugait. Könyörtelenül feltárja bizalmas rejtekeit, kérlelhetetlenül kiteregeti szemérmes titkait. De közben képmutatóan ravasz- kodik. Ügy tesz, mintha nem magáról szólna, hanem valaki másról beszélne. Aztán még ravaszabbul mímeli, hogy önmagáról van szó, pedig másról, mástól ellesett titkokról árulkodik. Mindezt a benső idő és az ember lelkének páratlan és egyedülálló egyidejűsége teszi lehetővé. A benső idő végtelen bugyraiban egyesül és együtt él az én és a másik fogalma, együtt van az enyém és a másé tudata homogén anyagként, saját tulajdonként. Az irodalmi tudatban ez a tétel látványosan megmutatkozik. Sípos Zsuzsa nenő jajongó alakja összefolyik és azonosul egy híres palócföldi vajákos és halottlátó asszonyéval,, akiről olvastam. A kanász-királyfit játszó unokatestvérem, egyáltalán nem rejtélyes módon, regényhős lesz Bakai Jóska néven. Az írói képzelet és a kompozíciós munka számára a múlt mélyén szunnyadó emléktartományok irodalmi hősök modelljeitől és erkölcsi példák szimbólumaitól nyüzsögnek. Az elmúlt idő megfoghatatlan birodalma, a lélekben élő képek és ritmusok tartománya — tények, érzések, szóalakzatok és melódiák — hálás, képlékeny és formálható anyag lesz, amelyből új érzéki és élő valóságot, jelenné vált, nemes szellemi matériát alkot a képzelet és a nyugtalan írói formakészség, mely ereje tudatában szuverénül uralja a múltat és birtokolja a végtelent, áttekintve a benső időt, és gazdálkodva annak értékeivel.

Mert a benső idő — élmény és emlékezés szimbiózisa, az időben kövült tettek sora — csábítása óriási, és kényszere szihte lebírhatatlan. Ravasz s amellett jóhiszeműen őszinte és jóindulatú jelnség, magabiztosan világteljességgel kecsegtet — nem indokolatlanul — és egyetemes érvénnyel hiteget. Valahogy így zengi csábító szirénénekét: Megélted néped sorsát, a történelmet hordozod magadban! Még láttad a paraszt őskor megkövesedett rekvizitumait — arctalan Sípos Zsuzsa nenő —, jobbágy ősöknek a sorsba belenyugvó alázata él benned, a természeti ember szükségszerűség-érzete, s annak történelmi bizonyossága, hogy segítettél őseid világát romba dönteni. Míg te kulákot kerestél, apádat más „ifjú kovács” fenyegette. Életedben a történelem vak erői úgy száguldoztak, mint az apokalipszis lovasai. Nyelvek töredékei és nemzeti indulatok csökevényei élnek benned, harci dalok és indulók feszülnek, hogy néha, megmagyarázhatatlan benső törvényeknek engedelmeskedve, visszacsengjenek. Megkondulnak, mint a harangok, hogy történelmi korfordulókra és drámai léthelyzetekre figyelmeztes- senek-emlékeztessenek, melyeknek részese voltál. A benső idő azzal ámít, hogy életed sora, intim érzéseid és sorsélményeid, történelmi tapasztalataid összessége közép-európai kordokumentum és közösségi mementó. Amikor a világ sorsán és az emberi lét esetlegességein töprengsz, minden emberi érzésre, gondolatra, tettre és helyzetre találsz magadban analógiát, és amely tény idegennek tűnik számodra, a tapasztalataidon alapuló, kifinomult képzeleted kisegít és áthidalja az űrt, a kérdéses jelenség vagy tény valószínű mását megteremti és eléd varázsolja. Amikor írsz, úgy érzed, mindent tudsz vagy tudhatsz, ha akarod, a világ ura vagy, a teremtővel egyenrangú alkotó.

Így ámít a benső idő szirénéneke és a lélek mélyén tudott végtelen.

Csábításának nem könnyű ellenállni. Megtörténhet, hogy sokáig — esetleg egy életen át sem sikerül. Bár a megbékélés és kiegyezés lehetségességének és szükségének vannak többféle — egyértelmű — jelei. Mindenekelőtt a korán felismert törvény, hogy az irodalmi mű ugyan a benső idő terméke, de valós léte a történelmi — tehát külső — időben realizálódik. A mű születése és léte szubjektív és objektív tényezők — okok — közös eredménye, benső és külső erők — igények — együttes hatásának eredője. A benső idő —• felszínre lökve az alkotó erő termékét a mélyből — létrehozza a művet, de