Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - Duba Gyula: Az idő hangjai (esszé)

a jelen, a pillanat szinte tudattalan, annyira rövid életű, hogy létét sem bírja tudatosítani, nem mérlegel és értékel, van, érzi, hogy létezik, s ez kielégíti. Az a lényege, hogy létezik. De a múlt és a jövő ... a két lényeg!...

Az ifjú kovácsok a jövőnek élnek. A múlttal szemben — a sajátjukkal is — fenntartásaik, kifogásaik vannak. Magam így gondoltam: a múlt szép és otthonos, de tarthatatlan. A múlt meleg és bensőséges, de bűnös, mert az emberek nagy részével szemben igazságtalan volt. A jövö az eszméé, amely igazság és tisztaság. Neki és érte kell élni, és a múltat el kell felejteni. Még sok idő kell, amíg megértjük, hogy akinek nincs múltja, annak jövője sem lehet. Tanulni, dolgozni, örülni és szenvedni, élni kell még, hogy a történeti szemlélet életerő legyen bennünk, mely iránymutató értékeket ad. Az ifjú kovács nem maga alakítja történelemszemléletét, másoktól kapta. Kissé úgy van vele, mint az egyszerű — primitív? — ember a csodákkal, nem magyarázhatja, érteni még kevésbé érti, de tapasztalja a csodát, tehát hisz benne. Nem, nem jó a hasonlat, éppen ellenkezőleg, az ifjú kovácsok hite logikus és tudományos alapokra épül. Természetes és meggyőző, mint az egyszeregy, de hinni így is kell benne! Mert az elképzelt jövő is a csodák egyike, alakja van, de nem megfogható, törvényei ismertek, de még csak a tudatra hatnak, az élet gyakorlatára nem!... Mégis érte élünk, benne hiszünk. Az ember magyarázhatatlan tapasztalatai elviselése miatt hisz, vagy a vágyai érdekében: hit nélküli embert nehéz elképzelni; állatot igen, embert nem. S a múlt a jövő sugarának fényében sötétül el: emberi viszonylatai kegyetlenek voltak, törvényei rosszak. Ám a múlt még él, bár nem sokáig élhet, maga alá gyűri a jövő. A paraszt szövetkezeti tag lesz, a bérmunkás öntudatos dolgozó, a tanult ember haladó értelmiségi. „Nem mehet így tovább”, hallom apám hangját 1954-ből, s a magamét: „Ennek így kell lenni...” Ezek a szavak is élnek bennem, mert teljesen ellentétes állítást hordoznak, ezért megörökíthetik az időt. De nem él már sok ittasan gajdolt dallam, bár egy ma is megmozgat bennem leülepedett mélyrétegeket: „Te vagy az az egyetlen ezen a világon...” Fagy kopog a falun, megyek egy gyereklányhoz, bonbonos dobozt viszek neki karácsony estéjén: te vagy az az egyetlen... De a táncoló tömegek párás melege, az első női meztelenség hideglelős s mégis forró érintése, és sok egyéb, akkor bizonyára lényeges tett és szándék áthatolhatatlan időrétegek alatt nyugszik immár örökre. A közelebbi múlt mintha távolibb lenne, mint az igazán régi, a nagyon távoli. Részleteiben, apró mozzanataiban minden messze van, de a legrégibb múltból, mint mélyfúrások nyomán a föld mélyéből a forró víz — gőz és pára —, feltörnek meleg képzetek és fájón megérintenek.

6

Idegen erő lép életembe, valami felfokozott tudatosság-igény. Idegen, mégis az enyém, tulajdonommá válik és megszáll, mint mániákust a rögeszméje. Kutató figyelemmel párosul, meg véleménymondási kényszerrel. Iráskényszerben fejeződik ki, alakot ölt. A szavak összeállnak kis történetekké, a „mű” kiindulási pontja apró megfigyelés vagy általánosítást tartalmazó, felvillanó ötlet. Oyan mesélésféle kerekedik belőle, mint amikor Sípos Zsuzsa nenő maga költötte dalt énekelt. Vagy amikor Szalai sógor bácsi mesélte fogsága történetét, és a szenvedések ecsetelésének komor szövetébe ízes fordulatokat és nyelvi játékokat szőtt. Hasonló mesélés volt, és mégis más! ... Más, mert az én szövegem le van írva, tehát végleges; vizuális képe, lüktető ritmusa van. Nem rímel, mert prózaszöveg, ezért a ritmusa sem zenei törvények szerint való. Hanem talán inkább a szavak és gondolatok célszerű harmóniája és kifejező egysége utalnak bizonyos belső melódiára, melyet nem a fülünkkel hallunk, hanem egész lényünkkel érzékelünk. Bár ez a meghatározás sem pontos, mert az érzékelés csupán abban nyilvánul meg, hogy a szöveg hatása alá kerülünk, mely hatás azonban láthatatlan és megfoghatatlan, mégis van: valahol a lélek mélyén echószerűen visszacseng.

Aztán a tudat mesterkedései!

A tárgyára vadászó írói figyelem és szakmai érdeklődés fondorlatoskodása, ahogy az élet apró részleteit formába igyekszik zárni, nyelvi és gondolati törvényeknek alávetni az esetlegest, a kaotikust, rendet tenni az áttekinthetetlenben. S közben a lélekben élő régi élményeket összevetési alapul veszi, értékmintaként kezeli. Az ember tudata birtokolni akarja a valóságot, hogy a felszínén tarthassa magát, az írói tudat birtoklásvágya nem ilyen haszonelvű, inkább öncélú: magáért a birtoklásért küzd a valósággal és az idővel. Nem az örökkévalóért, mint általában hiszik, hanem a pillanat