Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - Dobos László: Grácia (elbeszélés)

— Ilyen szerelést, haláli. Fénykép. És meddig kell így maradni, a játéknak már vége, nem? Báró, add ide a ruhám.

— Neked sincsen, nekem sincsen — énekelte elnyújtva az operás. — Végre valami szép.

— Akkor legalább az ablakot takard le, én vagyok a kirakatban.

— Légy türelemmel — mondta száraz szájjal a költő —, egyelőre nem lehet elhagyni a széket, elmulasztottuk az alkalmat, és most már késő: zátony, fennakadtunk.

— Szobroztok, nemzetiségi szentek, és milyen furcsa a lábatok, báró, én azt hittem, te egy kisportolt, Izmos fiú vagy. Csontváz, górécsomó, hol terem benned ez a szép hang? Ha komolyan gondolod az operát, rá kell hajtanod... Meghalok, ilyen vékony lábakat nem is láttam még, muris szobrok lennétek.

— Kínálj meg bennünket borral, Grácia — kérte a költő —, te teheted, neked más a felépítésed. Hisz miattad ragadtunk a székre ...

A lány beleélte magát ebbe a helyzetbe is. Leányteste súlytalan, könnyű pehelylépé- sek, finom odahajlások. Látja a két férfi görcsös tehetetlenségét, kuncog, de ez már cinkosság is. És a főnök ugyanazt a,képet figyeli le: egyformán hajol mindenki pohara fölé és mindegyikükhöz, kedvessége most sem egy férfinak szól, hanem mindenkinek: a világnak.

Erre is rá kellene vezetni a lányt: minden ember nem kaphatja ugyanazt a mosolyt. És ideje lenne már véget vetni ennek a hosszú napnak is, mert mire egy helyzet kialakul, összezavarják, s mindig valaki más vonja magára a figyelmet.. Báró és a költő az előző körben már veszteni látszott — ha most röhej tárgyai is —, mégiscsak velük van tele a lány szeme.

A rendező könnyes szemmel nevet az ágyon.

— Gyér, gyér, jöjjetek hát, libuskáim, ide, ide hozzám!

— Vigyázz! — vezényli. — Hozzám! — De egyedül csak a főnök engedelmeskedik.

És senki sem fáradt, legkevésbé Grácia, szinte már élvezi a helyzetet — állhatna reklámnak fényes kirakat közepére is. Mintha ezt is megbeszélte volna a rendezővel. Borral kínálja a férfiakat, ez most az úrvacsora folytatása, már csak az áldó papi kéz hiányzik: Ez az én vérem, amely érettetek kiontatott.

Grácia meg tud felelni ennek a helyzetnek is. Taníthatná, hogyan kell a dolgokat társítani: lehetetlent a valóssal, feloldani a veszélyhelyzeteket, s minden percben és pillanatban találni fogódzót. Lehet, hogy nagy szerepvállalások feltétele ez. Mi ez? — kérdi magától az eszmei vezető. Tehetség? Képesség ...? Ront, avagy emel rajtunk ez a mai ötszög? Puritánok vagyunk vagy maradiak? Hosszúra nyúlik már ez a mesejáték, más, finomabb társaságokban már háromszor maguk alá teperték volna ezt a lányt, kíméletlenül, ahogy a férfi farkasok teszik; lehet, hogy gajdoló kis naivaknak tart bennünket Grácia is.

Az eszmei vezető újra próbálkozik, képzeletben maga mellé fekteti a lányt, nehezen tartóztatja magát, hogy meg ne ölelje. Gráciának izzadságszaga van, de nem zavaró. Érdekes, most látszik először bágyadtnak.

„Megsimogathatlak?”

„A kezemet.”

„Milyen lennél akkor, ha csak ketten lenénk itt, s nem kellene annyifelé mosolyogni? Mi lenne neked jobb, ez a sokaság, vagy csak úgy, kettesben?”

„Ezen még nem gondolkodtam, közietek nem rossz, de nem szeretném, ha elfajulna.”

„És mit gondolsz arról, amit a rendező mondott, hogy a szex megszabadít gátlásainktól? Valóban érzel bennünk valami zavart, valami ómódit, szorongást, valami lelki vagy testi megfogalmazatlanságot? A költészet tisztelete nem okoz bennünk tudathasadást?' Szórakoztatunk téged, de szándékunk az, hogy megszerezzünk. Nem érzed, hogy itt mindnyájan megbukunk saját magunk előtt? Belecsöppentünk egy mesés helyzetbe, és úgy viselkedünk, mint akik életükben most látnak először nőt.”

„Ezért vagytok érdekesek.”

„És miért vagy velem szemben annyira tapintatosan kimért?”

„Engem zavar, hogy ti csak a mai napra gondoltok. Erre az éjszakára, itt van egy jó alkalom, vessünk be mindent. Hátha ... Nem ezt csináljátok?”

„De ha ettől tartottál, miért jöttél velünk? Hisz vannnak a városban rokonaid. Te' egyszerűen kívánod a társaságot, egyszerűen jelen akarsz lenni, ez a szép nők termé