Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - Dobos László: Grácia (elbeszélés)

szete ... £s még egy kérdés, most önző leszek: jó neked így velem, Grácia? Ahogy így fekszünk alig ruhában? Elég lenne kinyújtani a kezünket, hagyni az okoskodást, s ez eldöntené dilemmádat és ezt az éjszakát is.”

„Nem tudom, várnak a többiek.”

Báró és a költő ingüket kötötték maguk elé kötőként, ennyit változott a kép az elmúlt percekben.

— Ringassuk meg Gráciát — állt fel a rendező —, kézből kézbe, ölből ölbe. Ki van mellette?

Kört álltak, Grácia lábai közé fogott kézzel a sarokba hátrált.

— Megőrültetek, adjátok ide a ruhámat! Nem játszom. — Megfagyott az előző percek mosolya, sápadt izgalommal vártak a férfiak.

— Vagy folytatjuk a zálogosdit, vagyis minden ruhadarabodat külön kell kiváltanod, vagy ez — állt elé a rendező.

Fatörzsek álltak a lány körül, mereven, feszesen, kegyetlen komolysággal, innen csak a tekintet szökhetett.

Elsőnek a rendező kapta ölébe a lányt, rúgkapálása inkább kényszerű kapaszkodás volt, toronyként lengett ki a férfi, „könnyű vagy”, s még igazított is maga felé terhén, aztán jobbra dőlt, és eldobta a lányt. Apró sikolya annyi volt, mint szoknya libbenése, „palinta”, ennyit tudott csak mondani báró, és már ölelte is a lányt. „Nem adlak másnak”, lihegte, szétvétette a lábait, támaszkodott, próbált énekelni, de elfúlt a hangja. A költő roggyant térddel vette magához Gráciát, s végül a főnök: megigazította, megemelte a lányt és tovább.

Először a meglepetés erejével hatott a puszta test megtapintása: hihetetlen, megvan, örvendezett a főnök. Megkaparintottuk. Alattomosan, furfanggal, de legalább a tapintása ... Persze bele is bukhatunk, hetvenkedünk, de meg is szégyenülhetünk. Elég, ha egyszer valamelyikünknek megroggyan a lába — letörik a kör. Ez is a rendező esze,' minden az ő forgatókönyve szerint.

A lány érzi, hamar beizzadnak a markoló tenyerek: minden pillanatban másféle érzés, másféle megérintés: felemelnek és lesüllyedek, eltávolodom és megérkezem, elhagynak és megtalálnak.

— Elég, elég! — kiáltja. — Leesem, nekidobtok az ágy sarkának, elfáradtok.

A rendező ügyeli a kört, s ha látja, hogy lassul, nyomja tovább a ringlispíl kerekét. Elfehéredtek a férfiarcok, lemaradni, elmaradni nem lehet. Virtus. Aki megbicsaklik, az megszégyenül. Lehet, hogy a rendező ezt szánta végső erőpróbának, rostának, amin a gyengébbje kegyetlenül kihull. A célja nyilván ez: elfárasztani, mindenkit földre teríteni, mert győzelem csak így születhet.

— Bolondok — lihegi a lány —, nem bírom. Hagyjatok.

Tovább, Int a rendező. Mégis aláhagy a dobálás heve, már csak adják kézről kézre. Elengedni nem akarják. Tudják, ha kicsúszik a kezük közül, vége egy gyönyörű játéknak: megszakad az eszterlánc, megszakad a kamaszkor, kielégítetlen marad a férfiéhség, eltörik egy soha vissza nem térő alkalom.

Már csak azért is. De ez már erőszak. Grácia látja, eltorzulnak az arcok, mosolyuk az izmok görcsébe vész. Báró kezéből csúszik Grácia. Kapva nyúlnak utána többen is, de ő a kör közepébe dőlve letérdel. Miként este az írók serege előtt, az önvédelem egyetlen lehetséges mozdulata. Meztelenség térdel a véreres szemek előtt, védtelenül és megközelíthetetlenül, bekerítve.

Lihegve állnak a férfiak, várják, hogy szóljon a lány: kiáltson, nevessen, mindegy, tegyen valamit. Ez most a megbánás csendje, a szégyenülésé vagy a tehetetlenségé. Lefagy testükről a láz.

— Visszakozz! Most értünk ismét ősönmagunkhoz. Telhetetlenségünk megalázott. Ez már ismét költészet. — Lassú szavaival emelkedik föléjük a költő. „Senki sem ismerhető meg teste nélkül”, idézi egy híres orvos gondolatait. — Lemeztelenedtünk, hogy igazabbul láthassuk magunkat. És most ítélkezem! Igazságkeresésben mentem fel és marasztalom el magunkat.

— Forduljatok el — szól Grácia. Lepedőt csavar magára, az ágy szélére húzódik, s merev arccal nézi a négy férfit: torzonborz, izzadt alakok, a tekintetük mintha keresné az előző percek értelmét.

Lába kilóg a lepedő szárnya alól, nem szégyellj magát. Mint akit valami idegen tájra csaptak váratlanul.