Irodalmi Szemle, 1986
1986/7 - Dobos László: Grácia (elbeszélés)
ban, mint a ián termő édes gyümölcs. Életének ez az első szerepe, s talán a legnagyobb is. A rendező a zongorának támaszkodva falfehéren figyel. „Ideje már bizony”, ezzel a mondattal kezdi az eszmei vezető. „Irodalmunk nagy öregje panaszolja fel...” „Ideje már bizony .. . Senkik voltunk, és semmiből kellett mindent előteremteni, és elölről kezdve máris óriásokat utánozni. ..” „Ideje már bizony, hogy eljöhettünk és megjelenhettünk a magyar irodalom színe előtt — meghallgatásra.” Ezután Grácia szaval: „Űj arcú magyarok” ... A vers költője alig lélegzetnyire tőle, a lány térdepel előtte, lám, a költői élet elégtétele: Csodálatos csillagok, botorkáló fiatal szikrák, más fényű, más lángú, más színű tüzek, csillogjatok, égjetek, szánjatok erre, szánjatok arra, szánjatok szerte, Vár az ég, komor ég, fekete magyar ég. Nagy próbáknak ideje jött ránk, nagy sorsok omoltak a sárba szent új komoly fiatal arcok változtak át a végzet parancsára, mássá, mint voltak, akiktől lettek ők is, változott szent, szomorú arcok, akik bűnhődünk az apák vétkeiért.. Ezt követően olvas fel a vox humana írójától: „Hazánk, Európa... Mi annak az Európának, annak a rorraüalomnak vagyunk itteni folytatása, töretlen folyamatossága, amely magyar Glóbusra Adyval tört be Dévénynél... Korszerű Európát akarunk: néptudattá lényegült szociális humanizmust...” Majd a költő mondja versét. Aztán ismét Grácia, majd a rendező, és így körbe, egyre feljebb körözve a szavakkal. És az érzésekkel. Befejezésül báró mond Nyitra vidéki népballadát: Vétessék ki szóló szívem ... Idesanyám, Vitesse ki szólló szívem, Szólló szívem, Szólló szívem, víg örömem ... S nincs, aki megtörje a csendet; az elhangzott szavak és mondatok dagályként lepnek el agyat és szívet. Nagy sokára állt rcak fel a parasztíró: Csodálatosan szépek vagytok, s közietek ez a lány. Siker. Leckét kaptunk tőletek. Tudni tudtunk rólatok, de a dolgokat a súlyukhoz mérten nem vettük komolyan. Ez a mai este számunkra figyelmeztetés, vagy ha a magam szája íze szerint mondom: felkiáltójel... Ezután fogadó melegség, Zoltán parázs örömmel mutatja be az írókat, az őshonosokat, s számos olyant, akiket a háború utáni évek sepertek ide Szlovákiából. Ez a mostani a sokáig várt egyetlen pillanat: egyszerre ölelés, öröm, elégtétel. Vádló érzésekkel készülnek haza a hallgatók, de mielőtt otthonaikba szélednének, előbb mindenki Gráciától köszön el. — Hol termettéi? Hol termettéi? —■ Gömörben ... Gömörben. — A földet is érdemes megnézni, ahol világra jöttél. Viszik, kísérik őket a főváros éjszakájába, zajongó madárcsapat közepén — Grácia. Zoltán barátai a költő-főszerkesztő, a tölgyfa termetű egyetemi tanár: ő rendelkezik. Szőttessel borított nagy asztalhoz ültetik őket, úgy bánnak velük, mint a mesebeli ember megtalált gyermekeivel, percenként emelkedik a pohár, mossák az ismeretlenséget s a vendégek félszegségét. Asztalfőre ültették az eszmei vezetőt, rosszul érzi magát, műsorbeli fontossága meg-
