Irodalmi Szemle, 1986
1986/7 - Dobos László: Grácia (elbeszélés)
szűnt, most már csak önmaga, társaságbeli lény. Érzi, a hangulat leoldja róla a fontoskodást. Mert a helyzet most a kiterjedésé: a lélek és a hangulat növekedéséé. Mikéntha ráparancsoltak volna az emberre: növekedj, törd szét magadon a kicsinység burkát, ahogy a vízbe dobott búzaszem. Vagy legalább ismerd fel: változnod kell. Jogod van hozzá. Idefelé szorongással voltunk, tűnődik az eszmei vezető, most pedig a felemelkedés érzését kóstoljuk. A sikerét... Ritka pillanat: együtthangzása költői szónak, sikernek s a szépségnek. Megéljük az átváltozás pillanatát: Grácia is ilyen szerényke volt első találkozásunkkor, diákosan meg is hajolt. Kezdetben szerényen a sor végére húzódott, ma este már asztalelső ... Míg térdepelve verset mondott, remegett az izgalomtól, de akkor nőttek szárnyai, elég volt hozzá egy költemény ideje. Egy kiválasztott, felfokozott perc. Növekedés számára ez a lakomaasztal is, emeli őt a hozzá hajoló kedveskedés, a körbeforgó mosolyok. S tud mindezzel bánni. Grácia szeret kapni, öröm számára az adomány; s nem ripacs- kodva, hanem egyszerű eleganciával tud elfogadni dolgokat. Bibliai zárt ruháját kigombolta a nyakán, illik neki ez is. Az oldás a többet mutatásönmagából — most már tükör előtt tetszeleg. — Jól mondod a verset — hajlik hozzá a költő-főszerkesztő. — Kezdő vagyok — mondja szerényen. — Most kezdek . .. — S a terveid? Merészség a kimondása is. Ide szeretnék kerülni, itt végezni a főiskolán, és aztán vissza. — Egy komoly nemzetiségi színházat szeretnénk csinálni — csatlakozik a rendező —, ez a nagy álmunk. Műveletlenek vagyunk, műkedvelők, így nehezen lehetünk partnerek, csak futunk a szekér után. Valaki mindig énekel az asztalnál, népdalokat, csak népdalokat. Ha báró más irányba fordul hangjával, visszatérítik. A mai Pest egyik arca a népdal. Nem tudni, otthonról hozták-e vagy itt tanulták, de szinte nincsen vége a szebbnél szebb sorok folyásának. — Most akkor ti kezdjétek — szól rájuk a tölgyfa termetű professzor. Grácia lesüti a szemét, ő kisvárosi. A költő, ő igen, Vidrócki híres nyáját hamar ide tereli a Mátra alól. Sem az eszmei vezető, sem a rendező nem mernek színre lépni, amit ők ketten mondanak, az bátortalan kornyika csupán. Nevet a professzor, ti még iskolára szorultok, majd szólunk: „Szép lánynak fiút, fiúnak szép lányt”, s egyszerre négy embert is ölel hatalmas karjaiba. A búcsúzás ölelkező testvéri útrabocsátó, mintha lakodalomból mennének hazafelé. Grácia most elöl ül, s félhangosan olvassa a jelzőtáblák jelentését. A Duna partján mennek felfelé. A lány most érezhetően a sofőrhöz húzódik, pedig a vacsora idején mindenkié volt. Az eszmei vezető józanul követte minden mozdulatát, lefigyelte. Sértette, hogy a lányt mások is akarnák, megérezte, hogy mosollyal is lehet melegíteni, kisajátítani. Am ezeket a csalárd kis összemosolygásokat mindig magába nyelte a nagy nevetés, a kórus. Letörölték a táblát nagy nevetéssel, egybeoieio nagy mozauicuui.uoi Neheztelt Gráciára, amiért engedte, hogy közös jó hangulatukba belehímezzék a kis csábítások szándékát; neheztelt a lány lolytonos körbeforgására, amellyel reményt ébresztett másokban is. Most megjuhászkodva ül mellette, reagál a sofőr minden rezzenésére, mozdulataik olykor párhuzamosak is. A hátsó ülésen kissé kókadtan utazik a három férfi, boros elnehezültségük azonban csak látszólagos. Báró gyönyörű bariton hangján dúdol, a lányhoz beszél, és a haját simogatja. A rendező, kezét figyelmeztetőül a két első ülés közé nyújtva előredől, érezni a leheletét; a költő kérdéseivel nyugtalanítja a lányt. — Van annak jelentése, hogy nem a hátsó ülésen utazol, Grácia? — Navigálok, éjszaka van. Segítek. — És még? — Szeretek sofőrködni, pontosabban szeretnék. — És még? — És még, és még. Egyszerűen jól érzem itt magam, jobb a kilátás. — Türelmetlen vagy, érzem hangodban a türelmetlenséget. Pedig ma éjszaka vallomásra kényszerítünk, sőt én máris felteszem neked a kérdést: mindnyájunké vagy-e„ vagy csak egyvalakié?
