Irodalmi Szemle, 1986
1986/1 - Zdeněk Nejedlý: Az igazi és a hamis realizmusról
AZ IGAZI ÉS A HAMIS REALIZMUSRÓL Zdenék Nejedlý Eleget írtunk már itt a realizmusról, megmutattuk, mit tartunk annak és mit követünk általa. Éppen ezért elérkezett az idő, hogy arról a „realizmusról" is beszéljünk, amelyet nem tartunk annak s amelyet nem követünk, mert amiképp minden gondolathoz, tervhez, törekvéshez, a realizmus címszóhoz is sok minden tapad, amit a szó mai, haladó és magasfokúan művészi értelmében egyszerűen méltatlan dolog realizmusnak nevezni. Igen, ehhez a címszóhoz nemegyszer egyenesen a müvészietlenség, a terméketlenség, a tehetetlenség, az alkotásra való képtelenség fogalma tapad. És bizonyára jó, igen, nagyon jó okunk van arra, hogy éles vonalat, átléphetetlen határt húzzunk e közé az álművészet és a mai realizmus közé, amelyet most szem előtt tartunk. S ez nem csupán azért szükséges, hogy az álrealizmust az igazi realizmus érdekében elhatároljuk a valóságos realizmustól, hanem a számos, nem realista irányzatot képviselő, egyébként kitűnő művész kedvéért is, mert az ő számukra a realizmus megértését az is nagyon megnehezíti, hogy nem tesznek különbséget a realista művészet és az álművészet között. Igen, ha realizmust mondunk, ők mindjárt erre az álművészetre gondolnak. A valódi, az értékes, a művészi realizmus termékei viszont egyszerűen nem találnak és nem találhatnak megértésre. Ezt a tényt a nemzeti kultúra kongresszusán való első felszólalásom után ismertem fel. Egyik legkiválóbb írónk akkor megdicsért, amiért olyan nagy művészen szemléltettem, mi a realizmus, mint Smetana, holott ők, úgymond, a realizmus szó hallatán olyasmire gondolnak, ami művészileg kicsi, hétköznapi. Ez pedig azt jelenti, hogy az előítélet a realizmus megértéséhez vezető utat még az ilyen kitűnő művészek előtt is eltorlaszolja. S ami még rosszabb, a realizmusról alkotott véleményük ezáltal egybeesik a pszeudorealista fusereknek és kontároknak a véleményével, hiszen ugyanazt tartják realizmusnak, amit emezek, még ha azt másként is értékelik. Ezért az első, amit alá kell húznunk, az, aminek tulajdonképpen magától értetődőnek kellene lennie, de, mint látjuk, nem magától értetődő: hogy realista művészet kizárólag valódi művészet lehet, nem pedig fusermunka, kontárkodás, álművészet. Ez az első, amit hangsúlyoznunk kell. Ha valami nem művészet, nem lehet realista művészet sem. A fércmunka akkor is fércmunka, ha realistának mutatja magát. Talán realista fércmunka, de nem realista művészet. Nem a realizmus az első kritérium, hanem a művészet. Itt húzódik a vonal, amely először is a művészetet határolja el a nemművészettől, s majd csak a művészet területén az a másik vonal, amely a realista művészetet választja el a nem realista művészettől. A realista művészet azonban mindig közelebb áll a szimbolista vagy más nem realista művészethez, mint bármely — akár az űn. „realista* — álművészethez vagy nemművészethez. Abba a sorba, ahová a Háború és béke nagy realista alkotóját állítottuk, kétségtelenül inkább az antirealista Maeterlincket állítjuk be, mintsem mondjuk a mi „realista” Zahradník-Bradskýnkat. A művészetben is létezik bizonyos értékrend, s ez nem tűri a nivellálást. Nem valamiféle arisztokratikus kedvtelésből, hanem egyszerűen abból a reális tényből kiindulva, hogy a művészet irányzattól függetlenül művészet. S ha harcolunk valamely irányzatért, mindenekelőtt arra kell vigyáznunk, hogy ne kompromittáljuk ezt az irányzatot nemművészettel. Ezért el a kezekkel, ti, nemművészek, attól, amiért mi itt hadakozunk! A realizmus nem lehet az impotencia leple, ahogy ez nemegyszer megtörténik. Az a realizmus, amelyért mi harcolunk, éppen ellenkezőleg, magasabb, a legmagasabb rendű formája a mai művészetnek
