Irodalmi Szemle, 1986
1986/1 - Zdeněk Nejedlý: Az igazi és a hamis realizmusról
— olyan forma, amely, éppen mert új és magasabb rendű, mint naponként megfigyelhetjük, gyakran még az egyébként nagyon kiváló művészek számára is hozzáférhetetlen. Kiderül, hogy az eddigi művészeti nevelés és szemlélet következtében a mai művész sokkal könnyebben tud expresszionista, szimbolikus, futurista képet, mint nagy művészi értékű realista képet festeni. Hanem akkor egyenesen kigúnyolása ennek az új, magasabb rendű művészetre való törekvésnek, ha a szlnnyomatos képek festője az ingadozó áraknál is harsányabban hirdeti, hogy ő képes erre, s csak azért, mert még semmi magasabb rendűvel nem próbálkozott, hanem úgy fest, ahogy azt a különféle tájképecskéken meg a tucatfestők más termékein látta és megtanulta. Minden nemművész, el a kezekkel hát ettől az új, magasabb rendű realista művészetre irányuló nagy és gyönyörű törekvéstől! S a másik dolog: a realista művészet, ahogy ez már mai szerepéből is következik, haladás, és haladásnak is kell lennie, nem pedig a reakció leplének. Nem modernségellenes, maradi művészet ez, már csak azért sem, mert igazi művészet a maradiságból sohasem született. A művészet teremtés, a teremtés pedig valami újnak a létrehozása. A művészet ezért sohasem reakció és sohasem hátralépés. S ha ilyesmi művészetként jelentkezik, az pszeudoművészet, sírja, és nem újjászületése a művészetnek. Nem hátralépés a mi klasszikusokra való hivatkozásunk sem. Ahogy itt helyesen elhangzott, nem akarjuk, hogy a mai költők Wolkerhez térjenek vissza. De azt akarjuk, hogy tanulják meg Wolkertől, hogyan hatványozhatja meg a költő korának erőit, hogyan adhat ezeknek az erőknek tartós, a következő korban is élő hagyatékot. S ugyanerre tanít bennünket Neruda, Némcová, Havlíček, Érben, Jirásek és Smetana, Mánes, Aleš is. Tehát a klasszikusok kultusza is a haladás eszköze, annak kell lennie: ahogy ezek a mesterek a maguk korában utat találtak előre, tanuljuk meg mi is keresni az előre vezető utat. S a realizmus itt azáltal nyer, hogy mindezek a mesterek nem menekültek a valóságtól, hanem ellenkezőleg, megragadták, megsokszorozták, elmélyítették és művészetükkel magasra emelték a valóságot. Vagyis képesek voltak arra, amire ma is olyannyira szükségünk van s amiért, a valósághoz való pozitív viszonyért, a realizmus jelszavával ma is kiáltunk. Emellett magától értetődik, hogy minden klasszikusunk a maga sajátos valóságát ragadta meg, saját korának és személyének a valóságát. Mint ahogy mi is azt szeretnénk, hogy művészeink napjaink és a maguk különös valóságait ragadják meg, s ezáltal járuljanak hozzá a mai valóság fejlesztéséhez és haladásához. A mindig előre, egy lépést sem hátra ezért éppen itt érvényes, igen, itt, a realista művészetben. Mert e művészettől semmi sem áll távolabb, mint a konzervativizmus, a reakciósságról, a ma radiságról nem is beszélve. Mindebből azonban az következik, hogy a realista művészet formailag sem jelent, jelenthet hátralépést. Abból, amit az ún. modern művészet formákban és színekben, szavakban és árnyalatokban megteremtett, a realista művészetben persze nem minden hasznosítható. Sok ebben az olyasmi is, ami éppen a valóságtól való elfordulás, a valótlansággal való puszta játszadozás útján keletkezett. A mai realista szemében ez értéktelen, ezen ő keresztüllép. Az új formákra való törekvés azonban benne is megvan, s tán még fokozódik is, hiszen semmilyen játék sem olyan sokarcú és leleményes, mint a valóság. A realista művésznek tehát az ún. modern művészetből is sok minden javára válik. A modern költészet gazdag költői szóanyaga, fogalmainak, elképzeléseinek, képzettársításainak bősége és színessége vitathatatlanul felfigyeltető, s a realista művész mindezt bizonyára köszönettel hasznosítja ott, ahol ez saját valóságszemléletének és elképzelésének megfelel. S a maga területén a zenész, a festő, a szobrász, a színész ugyanígy felhasználja a modern művészet vívmányait. Nem arról van hát szó, hogy egyszerűen elvessünk mindent, ami új, ami modern. Ellenkezőleg, semmi sem volna veszélyesebb ennél. Ezt éppen ők, a nemművészek akarják, mert nagyon is megkönnyítené a helyzetüket: semmit sem tanulni az új művészetből, festeni a régi módon, ahogy nagypapáink és nagymamáink idején festettek. Am a realizmusban ez nem olyan egyszerű és könnyű. Ahogy a valóság változik, úgy változik a realista művészet is. És ahogy a valóság keresztülment az ún. modernség szakaszán, ugyanúgy keresztülment rajta a művészet, a tudomány, az egész kultúra is. Ezt az időszakot tehát nem lehet félredobni vagy furfangosan megkerülni, hogy valamiféle hátsó ajtókon át juthassunk a realizmushoz. Forduljunk csak előre szépen, vessük csak bele magunkat ebbe az utolsó, noha mára túlhaladott valóságba; az ún. modern művészet sűrűjén kell átverekednünk