Irodalmi Szemle, 1986
1986/6 - Koncsol László: Ütemező VII.
Szétomló vízimalmon két szép gólya mereng el, földnek hajtja fejét sok teli, lomha kalász. Kék csillagfény áll őrt fenn a sötét-teli égen, tücskei cimbalmát visszaekhózza a part. Széttárt szárnyú, sötét bagoly úszik a réti homályba, hűvös sarju ölén négy pici nyúl szaladoz. Róka oson sóvár izzásu szemekkel az éjben, s nyújtott vészjelzést hallat a réti madár. Fölneszei, elszáll erre a jelre a malmon a gólya, és minden látványt el-beborít a vad éj. LEONINUS Leoninusnak nevezünk minden olyan formájú verset, amelyben a rímet nem ismerő antik időmérték (a daktilikus sorképletek, a hexa- és a pentameter) rímekkel lép nem mindenkinek tetsző szövetségre. Sajátos, bár nem a legjellemzőbb változatában verssor a verssorral cseng össze, mindig a sorok végén, a szokott helyen. Másik, legtipikusabb, névadó képletét belső rímek alkotják: a sor közepe kapcsolódik össze ugyanazon sor (hexa-, illetve pentameter) végével. Leggyakoribb a disztichon ilyen belső rímeltetése; ha azt mondjuk, leoninus, általában erre a változatra gondolunk. Arany Jánosnak a formán és saját öregedésén egyszerre csúfolódó, bölcs kétsoros disztichonja, a Gyöngyösiád legyen első szemléltető példánk: „Fáradt elmével ne akarj futtatni gebével: Mert gebe meg ha szakad, kitöri árva nyakad.” A három rövid szótagú „kitöri” ige daktilusi sorhelyzetben áll; a régiek szokása szerint ejthetjük „kittöri”-nek, s ezzel daktilussá igazítjuk (tá-ti-ti); de hangozhat úgy is, ahogy írva van, s akkor az marad, ami volt: tribrachisz (ti-ti-ti). így is, úgy is szellemesen játssza el az előbbi esetben a szó, az utóbbiban a ritmus a versbéli nyak „kitörését”, az aggkori ihlet kudarcát. Az ilyen költői szabálytöréseket, formai licenciákat csak úgy fogadjuk el, ha a versben, mint itt is, formai nyomósító jelentésükkel művészi kifejező szerepet játszanak. A leoninust mint versformát a középkor latin nyelvű poétái keverték és főzték ki boszorkánykonyhájukban, ép ízlésű költőink és esztétáink önkéntelen bosszantására. Nevét hol II. Leó pápára, hol egy León nevű költőre, hol pedig egy Leoninus nevű francia kanonokra vezetik vissza, egészen a 12. századig, de a forma már vagy kétszáz évvel őelőttük megszületett. A tulajdonképpeni (disztichonos) leoninus titka a következő: a hexameter második és harmadik ütemének (verslábának) szomszédos szótagjai rímelnek a sor végével, a pentameter belső rímpárja pedig a középmetszet utolsó szótagjait és a sorzáró szótagokat csendíti össze. Csokonai egy Sander-verset (Az éjszaka} leoninusokban ültetett át magyarra: „A mai nap jármát s odahagytam az emberi lármát, / Mind hijjáöa való: Nincsen azoköa való. / Gyűlöli azt a bölcs s a tiszta szemérmetes erkölcs, / A virtus maga kik közt keseregve lakik...” — és így tovább, ötvennyolc soron át. (Megjegyezzük, hogy a határozott névelők utáni mássalhangzókat kettőzve kell ejtenünk: „Am mai”, „ab bölcs”, „at tiszta” stb.) A magyar költészetben a leoninus a 16. sz. folyamán bukkant föl; az ifjú Heltai Gáspár ebben a formában írta csízióit: „Almodat elhagyjad, igen ért gabonádat arassad. / Józan légy, ne heverj; hegybe, mezőöe keverj." (Ez a tanácsa augusztus havára szólt.) E forma divatja nálunk a 18—19. sz. fordulóján mintegy harminc évig tartott, s főleg két szenvedélyes leoninuskovács, Gyöngyösi János tordai (erdélyi) lelkész és Édes Gergely sajátos ügybuzgalmának köszönhető. Ludas volt benne a pallérozatlan közízlés
