Irodalmi Szemle, 1986
1986/6 - Koncsol László: Ütemező VII.
is; az olvasókat lelkesítette, hogy nyelvünk a költészetben mindenre képes, hogy mind az időmérték, mind a keleti versformák (ritmusok és rímek) kikeverésére alkalmas; első, mámoros örömében élvezte, ha a magyar költő minden szépet és jót belezsúfolt a versbe, sót, cukrot, borsot, paprikát és minden jóféle keleti fűszerszámot, s ez sarkallta a nagy pipájú, kevés dohányú és olcsó babérokra vágyó poétákat, hogy elébe menjenek a közízlésnek, s a borsosnak-paprikásnak rendelt ételt is elcukrozzák. Kazinczy dühös volt a leoninusokra és kovácsaikra. A Pályám emlékezetében elmeséli a sárospataki könyvkereskedővel esett csöndes különbözését; a kereskedő leoninus- párti volt. „Alig csöndesedék el örömem Báróczyn, midőn ugyan az (t. i. a könyvkereskedő, K. L. megj.) jelenté, hogy ismét valamely nyomtatványok küldetének kezéhez, hexameterek, s koccanók (t. i. rímek, K. L. megj.) nélkül; koránt sem oly szépek, mint a tordai nagy poétáé; de jó lesz még is megtekintenem, hogy nevessek rajta, s lássam, mit mível a hírszomj, midőn erő nélkül van..Kazinczy nagy örömére Baróti Szabó Dávid tiszta, „koccanók” nélküli hexametereit nyomta kezébe a pataki könyvárus. A „tordai nagy poéta” pedig, akit a kereskedő is oly igen nagyon bámult, a Kazinczy által mélységesen utált Gyöngyösi János volt. Kazinczy a Koccantyúsi c. epigrammában jól meg is döfte Gyöngyösit: „Vén kántor, könyvpenészü táncos, pa- rókás poéta, / Iszonyodom s jutok...” A széphalmi reformer (forradalmár?) nem állt egyedül e harcban; Ráday Gedeon, Földi János, Kölcsey Ferenc, Berzsenyi is sorompóba szállt a leoninusok divatja ellen, ki-ki a maga eszközeivel, versben, levélben, tanulmányban, paródiákkal. Kölcsey a legutóbbi fegyvert választotta. Felelelet a Mondolatra c. paródiagyűjteményében A szamár a Mondolat hójához c. versezet lő vissza saját fegyverükkel, leoni- nusokkal a tohonya szellemű, hájas nyelvű, rossz ízlésű maradiakra: . S köztünk békesség nagy igazságos kötelesség / S Józanságosság angyali pont fele hág. / Égi kegyelmesség töredelmesség gyönyörűség / Mind ezt sori>a velem itt lakozásfca lelem...” (Igen, igen, Karinthy évődött ilyenformán, száz év múlva, kortársainak modorosságain.) Mégis van kivétel, amikor művészi szerep és költői jóízlés indokolja és emeli meg a leoninust. Petőfi egyik Etelka-siratő költeményében (Játszik öreg jöldünk ...] két-két hexameter vége csendül össze, de az antik mértéket a költő néhány mesteri műfogással mélyre bújtatta szemünk és fülünk elől. A sort derékba törte, a daktilusok (tá-ti-ti) és a spondeuszok (tá-tá) ritmikai hangsúlyait nyelvi nyomatékokkal semlegesítette, három határozói mondatszakaszt pedig önállósított: „Játszik öreg földünk / Fiatal sugarával a napnak / Pajkos enyelgés közt / Egymásnak csókofcar adnak. / A Duna hullámin. / Bércén, völgyén a vidéknek. / Tornyokon, ablakokon. Mindenhol csókjaik égnek. / Oly jókedvű a nap / Jöttén: jókedvű lementén. / Mintha nem is látná / Sírhalmodat, édes Etelkám.” Petőfi lelki megtöretését igazolja a forma is a hősi hagyományú, férfias hexameter és a szemérmesen visszafogott, nőies nőrímek rejtett elegyítésével. Egyébként a leoninusokban a két elv hivalkodó keresése, a nagy csengés-bongás, a túl- cicomázott külső zavarja az ép ízlésű olvasó műélvezetét. Petőfi megrendítő kis remekében, amely egyúttal a kevésbé tipikus leoninus ritka szép példája, ez a keveredés nemcsak mértéktartó, hanem művészileg is indokolt. Az ifjú Babits Mihály Űj Leoninusok c. versét idézhetjük még líránk múltjából. Babits a disztichonok hexametereit is középmetszetekkel tagolta, s költeményében nem a második-harmadik versláb határszótagjai, hanem a metszetvégek rímelnek a sorvégekkel: „Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok, t hallgat az esteli táj, ballag a kése; nyáj. / Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés, / gyűl a vihar serege: még lila s már fekete .. Ennyit a leoninusról... LEONINUSOK Morcos fűzfa a parton, lombjai közt süt az alkony. Tudja a lomb, a kalász: ellobog itt ez a láz.
