Irodalmi Szemle, 1986
1986/6 - Koncsol László: Ütemező VII.
lom, a szerelem kimerltetlen témaforrása. Szellemes a költemény befejezése: „S így a hafos vers is min dig, mikor az ötödik láb / Elzengett, lea pad. [|Háboruk, áve, te is / Zord ritmus! Tizen egy láb bal zengjen dalom immár / S Múzsám, fűzd myr tus || szirmait át haja dón!” (Karinthy Gábor fordítása. A fordító a határozott névelőt hol rövidnek, hol hosszúnak — metrikailag hangsúlytalannak vagy hangsúlyosnak — veszi!) Az első magyar disztichonokat Erdősi Sylvester János tette közé Újszövetség-fordításának élén, 1541-ben. Sylvester a kor kiváló humanistájának, Rotterdami Erazmusnak volt a követője; a Szamosháton született, iző nyelvjárásban beszélt és írt, Krakkóban és Wittenbergben tanult, s Erazmus és Luther példáján fölbuzdulva magyarra fordította, majd 1541-ben kiadta az Újszövetséget. Mély és alapos, humanista szellemiségű görög, latin, héber tanulmányai során fedezte föl, hogy a magyar nyelv talán minden modern európai nyelvnél alkalmasabb az ógörög és latin időmérték megszólaltatására. A következő századok magyar verselését és a magyarság egész önszemléletét kedvező módon határozta meg ez a fölismerés, és Sylvester igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy következtetéseit mind az elméletben, mind a gyakorlatban levonja. Magyar nyelvtant írt, levelekben tudósította a világot csodálatos fölfedezéséről, s megírta és fordítása elején közzétette az első magyar disztichonokat: „Prótéták áZtal szólt rí gén néked az Zsten, / Az kit i gírt ímé || vígre meg at ta fi át. / Buzgó lílekvel szól most es néked ez óZtal, / kit hagya hogy halhass, |j kit hagya, hogy te köyess (...) Az ki Si- dőul és Görögül és víg re Diákul / Szól vala rígenn, szól || néked az itt Magya rul. I Minden nípnek az ű nyelvinn, hogy minden az isten / Törvínyín Hlyen, [| minden imággya nevít..Sylvester tökéletes disztichonjainak különös nyelvi ízt és azt hiszem, eléggé ki nem aknázott esztétikai jelentőséget kölcsönöz az a tény, hogy az antik mérték sorai egy magyar tájegység nyelvén szólnak föl hozzánk az idő meglehetős mélységeiből. Nemcsak nemzetivé asszimilálta, hanem demokratizálta is az antik formát, amikor egy tájnyelvet emelt be a tudós antikvitásba, vagy ha úgy tetszik, az antikvitás(t ültette a szamosháti magyar jobbágyok, pásztorok és halászok nyelvébe, minden tudósi hókuszpókuszok és aggályoskodó elméletek nélkül, a kenyérért és vízért nyúló ember természetes mozdulatával. Schiller így jellemzi disztichonban a disztichont: „Hexameíerben tör fel az égnek a kar csú szökőkút, / s pentameíerben hull || doilamos íve a Iá.” Szemere Miklós (1804— 1881) magyarázza, játékos asszony csúfoló rosszmájúsággal, a disztichon kialakulását: „Ünta rideg nőt len létét a hexameter, s hű / Társul yálaszfá || a deli pentame- tert; / Mint megöánta! Mihelyt a]akát fel nyitni merészli, / Visszaperel zengő || ftázido- rombja nyomon." Végül álljon itt Kazinczy némileg a fentiekhez hasonló, mégis eredeti mitikus disztichon-genezise, A distic'non feltalálása c. epigramma. Szerinte Apolló isten Ámortól, a latin Cupido görög másától (mondhatnánk, „eredetijétől”) annak szerelmesét, Pszük- hét kéri, s cserébe lantját kínálgatja a szerelem szárnyas istenének. „»Sn-e Psychémet. A poli, s e lantért? lant nekem a nyíl« / Mond ez, s óné nyila |j már az egekre repül. / S a mint zengve repül az OZj/mpusig, hexameter lesz, / A mint zengve leszáll, || oh csuda! pentameZer”. — A kép nemcsak gyönyörű, hanem pontos is; a ballisztikából tudjuk, hogy a fölszálló nyíl pályája hosszabb, nyújtottabb, mint a föld vonzóerejétől lefelé húzott, ereszkedő röptű tárgyaké. így röviden a pentameter is párjánál, az egeket ostromló, harcias hexameternél. DISZTICHONOK Mord fűzfáknak lombjai közt tüzel által az alkony Tudták mindig a fák: ellobog egyszer e láz. Vén horgász, aki ott gubbaszt a folyó vize szélén, s távoli domb taraján ott lapul ím a nagy éj.
