Irodalmi Szemle, 1986
1986/6 - Rácz Olivér: Szereted a fagylaltot? (elbeszélés)
A rendőr a férfira bámult. Meglátszott az arcán, hogy erre a lehetőségre még sohasem gondolt. — Hát ezt éppen megtehetem, uram —• mondta habozva, mint aki nem nagyon bízik az akció várható sikerében. — Megpróbálhatom... Rántott egyet a zubonyán, meglóbálta a gumibotját s megfordult, hogy elinduljon a tricikli felé. De erre már nem került sor. A környék forgalma ezekben a percekben hirtelen megkétszereződött, élénkebbé vált: délidő volt. A fagylaltos előtt egyre több felnőtt állapodott meg; drugstore-okból, önkiszolgáló büfékből, talponálló falatozókból elősiető, kiözönlő munkások, munkáslányok, iparosok, egy-egy jobban öltözött kishivatalnok, tisztviselő. A banda tagjai közül olykor-olykor egy-egy elszántabb, kérkedőbb srác tüntetően megindult valamelyik csinosabb hivatalnoklány, fiatal nő felé, aztán, az utolsó pillanatban éles, kihivő mozdulattal elkanyarodott. Egy fiatal pár előtt — a fiatalember díszes, fekete bőrdzsekit viselt, az arcán vágott seb hosszú, beforradt helye piroslott, s a karjába szerelmes odaadással egy törékeny kis kínai lány csimpaszkodott — tisztelettel, hódolattal utat nyitottak. De ettől kezdve már a gyerkőcökbe sem kötöttek bele; a banda kezdett elkedvetlenedni. A mulatságuknak vége szakadt. A felnőtteket vették sorra: törleszkedve, bizalmaskodva, fontoskodva, büszkén odakiáltottak egy-egy ismertebb nagymenőnek — olykor még egy futó, leereszkedő szevasztokot vagy egy hanyag sziát is kicsikartak tőlük. Egy hivatásos öklöző külsejű, tagbaszakadt, izmos fiatal négertől sorra barackot kaptak a fejük búbjára — a Vezér is, de nem tiltakozott miatta; két feltűnően öltözött, bódító illatfelhőt árasztó, már nem egészen fiatal japán lányt — szemlátomást prostituáltak voltak — harsány, beavatott baráti kiáltásokkal üdvözöltek. Az egyik lány megállt előttük, a retiküljébe nyúlt, három szál gyűrött cigarettát osztott szét közöttük. — Marihuána — dörmögte a rendőr rosszkedvűen. — De ha bekísértetném a hölgyeket, szemrebbenés nélkül azt vallanák, egy alkalmi vendégüktől kapták a cigarettát. Fogalmuk sem volt róla, hogy marihuána. Sohasem hallottak még ilyesmiről... Sohasem szívtak még füvet... Bizony, uram: ez nem Svájc, uram ... A férfi nem válaszolt. Noha elmondhatta volna, hogy alig néhány hónapja járt Svájcban, s ott kínálták meg életében első ízben marihuánával. De nem prostituált nyújtotta feléje az elegáns, monogramos platina cigarettatárcát a fűvel, ellenkezőleg. Egy elegáns, társaságbeli fiatal lány kínálta meg, mosolyogva és hanyag természetességgel. A bőrmellényes elkapta az egyik cigarettát, rágyújtott, két mély szippantás után továbbadta a banda következő tagjának. A cigaretta körbe járt, de a banda előbbi mulatsága ezzel végérvényesen megszakadt. Éppen ezért, amikor a cigarettának is a végére értek, a Vezér kötekedve mellbe lökte a mellette álló kis kamaszt, egy másikat kapásból, fordulásból fenékbe rúgott. Általános baráti verekedés, erőmutogató, játékos viaskodás kezdődött. Aztán ezt is megunták: a Vezér jelszavára a banda megindult az egyik közeli hamburger-sütő bódé irányába. A fagylaltos éppen egy kopaszra nyírt, varas fejű kisfiúnak mérte teli a tölcsért; a kis srác zavartalanul, gondtalanul, nyugodtan nyalogatta az olvadozó kincsét. A forgalom újra csendesebb lett; a tér és a környező utcák néhány perce szinte kihaltnak látszottak. A tricikli környéke is elárvult. A fagylaltos a karórájára pillantott, ásított, ráillesztette a fagylaltos ládára a rázárható tetejét, lelakatolta. A fehér a kötényt, a sapkát a láda alá gyömöszölte, a tricikli hátsó kerekét a fa derekához láncolta, aztán lassú léptekkel ő is elballagott az egyik falatozó irányába. A rendőr megkönnyebbülten a hamburger-sütő felé pillantott. A banda tagjai már javában tolongtak a pult előtt. — Na ugye — mondta a rendőr fölényesen, mintha a váratlanul beállt csend és nyugalom kizárólag és kifejezetten az ő érdeme lenne. Aztán a férfi felé fordult, megköszörülte a torkát, s nyájasan rámosolygott. — Hát akkor — mondta hanyagul, de kihangsúlyozotan udvarias tisztelgés kíséretében —, én most folytatnám az utamat, uram ...
