Irodalmi Szemle, 1986

1986/6 - Rácz Olivér: Szereted a fagylaltot? (elbeszélés)

szeresen, hogy kik az iskolakerülők, de többnyire nem teszik. Ha jelentik, a rendőrbíró pénzbüntetésre ítéli a szülőket. És ebből csak újab bbonyodalmak származnának, uram.

— De hát miért teszik? — kérdezte a férfi immár tehetetlenül és tanácstalanul, mert a tricikli körül újra felharsant az üvöltés és a röhögés.

A rendőr ezúttal is csak a vállát vonogatta.

— Ki tudná megmondani? Talán a fagyialtost akarják lehetetlenné tenni. Hogy a srácok ne járjanak hozzá. Lehet, hogy megtagadta valamelyiküktől a hitelt, vagy nem mért eléggé nagy adagot nekik, és most így állnak bosszút, uram.

— Szép — mondta a férfi. — És erre ezek a kis szerencsétlenek fizetnek rá .. .

— Persze lehet, hogy nem is erről van szó ... Ez csak feltevés. Mármint, amit a fagyialtosról mondtam — folytatta a rendőr bölcsen. — Lehet, hogy egészen másról van szó, uram.

Aztán, mint akinek valami nagyon lényeges jutott az eszébe, egykedvűen megjegyezte:

— A fagyialtosnak engedélye van az árusításra. A helyjegye is rendben van. Ezt ellenőriztük, uram.

— Szép — ismételte meg a férfi. — Az jó, ha minden rendben van — mondta kiáltva, hogy túlharsogja a zsivajt:

— Szereted a fagylaltot? ...

Egy nagyobbacska kislánynak az egész tölcsér fagylalt az ingblúza kivágásában kötött ki — ezért volt a rendkívüli vigalom. A kislány — mulatt volt, tizenkét-tizen- három éves korú, már nagylányos fejlődésben lévő, jó alakú, csinos: ezt a banda tagjai kézzelfoghatóan, a markukkal, tenyerükkel is méltányolták — trágárul szitkozódott, és a tíz, fagylaltlétől maszatos körmével a bőrmellényes képének esett.

A férfi újra a rendőrhöz fordult.

— És mennyi lesz majd ezek közül hivatásos bűnöző? — intett a banda rongyos trikójú, harsányan, féktelenül tomboló tagjai felé. — Mennyi? Mind? Vagy csak a fele? Minden harmadik?

— Hát ez bizony fogas kérdés, uram — mondta a rendőr rendületlenül.

Aztán váratlanul hevesen kitört:

— Ön nem ismeri ezt a környéket, uram! Ez nem Svájc! Én itt születtem, ebben a negyedben; itt nőttem fel, közöttük. Ebből a negyedből az emberek nagy része csak a törvény egyik oldalán szokott kikötni: a rosszon. Én talán azért vagyok kivétel, mert engem nyolcéves koromtól árvaházban neveltek. Hogy miért, azt inkább nem mondom el. Tudja, mi teszi őket ilyenné?

A kérdés ellenséges volt, bizonyára mögötte rejlettek a hajdani árvaházi élet emlékei, s ezúttal elmaradt a kötelező függelékként használt „uram” is.

— Tudja, mitől ilyenek? Nem tudja, igaz? Honnan tudhatná ezt egy jómódú svájci úriember, uram? — kérdezte a rendőr keserűen. A „svájci” szót megnyomta, az „uram” szót nem. — Honnan? A jóléti bizottságok tagságából?

A kérdésben immár leplezetlen vád, majdnem gyűlölet lappangott, és a férfi hallgatott.

Pontosan tudta, mitől ilyenek a negyed lakói és a banda tagjai, de nem válaszolt. A „svájci” jómódúak nevében sem. A tulajdon nevében sem. •

— Ezen a környéken alkonyattól hajnalig cirkálnak a riadókészültség kocsijai, uram

— mondta a rendőr némileg lecsillapodva, de változatlanul sötéten. — Nem ajánlanám, hogy besötétedés után sétálgasson ezeken az utcákon, uram! A készültségi kocsik olykor az egész éjszakát a terek bejáratánál meg az utcák kellős közepén vesztegelve töltik . .. És ez sem sokat segít. Hát akkor én hogyan szálljak szembe velük? És főképpen, hogyan segítsek rajtuk, uram? Ön tudja?

A férfi tudta, de erre sem válaszolt. Egyetlen szál londoni Bobbynak — nem.

— Hogyan? — kérdezte a rendőr még egyszer, a férfi hallgatása folytán támadásba lendülve át. — Meg tudná mondani, uram?

Ettől viszont a férfi ingerültsége tért vissza.

— Például úgy, hogy odaállnék a fagylaltos mellé és megvárnám, amíg a gyerkőcök az én oltalmam alatt fogyasztják el a keserves kis csemegéjüket — mondta megfontoltan. — Ott tartanám őket magam mellett.. . Egyszeri megoldás, de jobb, mint a semmi...