Irodalmi Szemle, 1986
1986/6 - Kulcsár Ferenc: Látogatók (vers)
Házamat ledönti őrült kacagása ... ... A romok alól hallom, hallom énekét, dalolja, dalolja társaim nevét, akikhez indul leszáomlásra ... Jönnek, jönnek, jönnek ... Az élet-özönnek nincsen vége! ... ... Három évezred költői belépnek, elfonnyadnak csillagok, kiszáradnak éjek ... A gyászkoszorút és a babért vadul ledobálják, mint összegyűrt papírt, a sarokba hányják, medvebőr bundájuk, nagykabátjuk levetik, az etikettet, mint a férget, megvetik ... Kitépik a nyakkendőt nyakukból, évszázadok bűneit agyukból, s az ablakon át a farkas-éjbe ejtik... Bőrükre-izzadt, rongyos ingüket lefejtik, szakadt bakancsukat piramisba rakják ... Hajuk kihulljon, szemük kifolyjon, hagyják ... Sisteregve foszlik csontukról a hús — „boszorkányok“: Brúnók, auschwitzek, Húsz —, leomlik róluk minden ... Itt állnak: didergő dalnok-csontvázak! ... És lánggá lobban szűk szobám — űr a teremtés hajnalán, űr a világvég éjjelén... Zúdul a tűz, ömlik felém ... Köntösömet, gyűrt papírt, levetem, bűneim a zubogó lángok közé vetem, a szép csontvázak véremtől véresek, csontváz leszek, velük megyek ... Az éneklők hadával a lángon átkelek ... ... Nyár van ... Megint nyár van ... Virágzó nyárfák havában lépkedek... Ö, áldozatok, egyetlenek, mentek a szakadó nyárfa-virágzásban, lépkedtek a gyökérben, a törzsben, az ágban, siirögtök a sűrű levélerezetben ... Ö, megnevezhetetlen társak, együgyű vágyak, kimondhatatlan titkok zászlócskái... Vonultok a nyárban lobogva ... ... Három évezred katonái jönnek ... Áldozatai az örök vérözönnek ... Kitépett szívű, szerelmes suhancok, szárazon zörgő, ifjú roncsok, lándzsa-ledöfte, könnyező, vért üvöltő apák,
